A magány hatalmába kerít - akkor is, ha nem akarod...

Hárman voltunk testvérek - rengeteg unokatestvérrel, rokonnal, baráttal, osztálytárssal, ismerőssel, és mindenki ugyanazon a településen élt. Így az lett volna csoda, ha valaha is egyedül lettem volna. Akkor voltam magamban, amikor olvastam vagy tanultam. Ez volt az én saját, különbejáratú dolgom. Csak én, a könyvek és a gondolataim. De még ezt az élményt is szerettem olvasás után megosztani, hogy más is tudja, milyen tök jó volt a könyv, mert azt akartam, hogy neki is jó legyen.

Amikor egyedül voltam, az nekem a nyugalmat és saját magamat jelentette. Egyetemistaként is óriási társasági életet éltem. Barátok, szerelmek, pasik, haverok jöttek és mentek. Évekig hatan laktunk egy lakásban, hát az sem az egyedüllétről szólt. Ezért azt gondoltam, hogy aki egyedül van, az biztosan nem magányos, hanem élvezi, hogy végre saját magával lehet.

Amikor először mentem moziba egyedül, furcsa volt. Én az a típusú voltam, aki szereti a társával megosztani, hogy húúú, meg nahát, aztaaaa, mondjuk, nem biztos, hogy a moziba járós társ is kíváncsi volt rá, de akkor is. Kis humán interakciók, együtt utazni a moziig, egymás mellett ülni. Amikor egyedül voltam, többször akartam a mellettem ülőnek szólni vagy megbökni, a cselekvést el is kezdtem, aztán rájöttem, hogy hoppá, egyedül vagyok. Még a végén félreérti a mellettem ülő, azt hiszi, ismerkedni akarok, pedig pont nem! Csak szoktattam magam az új helyzethez.

Pár éve hosszabb időt töltöttem külföldön, ahol idegen nyelven kellett beszélnem mindenkivel. Akkor sem okozott problémát a kapcsolódás más emberekkel, és élveztem, hogy egyedül vagyok. De egy hét után éreztem először azt a szívet facsaró érzést, amitől az étvágyam is elment - hogy hiányzik valami. Először nem tudtam, hogy mi. A gyerekem, férjem, szüleim, barátaim persze hiányoztak, de nem ők voltak a helyes válasz. Magányos voltam.

Elfáradtam attól, hogy nem magyarul beszéltem, olyan emberekkel, akikkel tényleg semmi közös nem volt bennünk. Ez nem volt baj. Mélyebbre kellett ásni, és utána persze, hogy lett közös dolgunk - de dolgozni kellett vele. A feladat tette nehézzé. Leesett, hogy a könnyedség hiányzott, az érzés, hogy van közös bennünk. Ha más nem, legalább akkor csak az, hogy magyarul beszélünk. Mert hozzászoktam, hogy a társaságért nem kell tenni semmit, az csak úgy van. Jó lecke volt, hogy ez bizony munka. Ha munka, akkor meg fárasztó.

És vannak olyan emberek, akiknek nem megy az, ami másnak teljesen természetes. Nehezen kapcsolódnak, nem tudnak könnyedén emberekkel lenni. Lehet, hogy ezért magányosak. Nem, senki sem direkt az. Ők sem szeretnek magukban lenni. Igénylik a törődést - szóban és tettekben is. Ezért nem szabad őket hibáztatni, kioktatni, hogy tessék már magadat jól érezni, meg hogy, ha magaddal is rossz viszonyban vagy, akkor mit vársz mástól?

Meg a leglehetetlenebb mondat: "Szedd már össze magad!" Ha ez olyan könnyű lenne, akkor már biztosan megcsinálta volna. Ne szóld meg, ne szóld le, inkább támogasd és segítsd! Ne úgy, ahogyan te gondolod, hogy kellene - hanem úgy, ahogyan ő szeretné.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock