Szakítottunk ugyan, de a karácsonyt együtt töltöttük.

Persze egy sok éves kapcsolatban azt gondolja az ember lánya, hogy tudja a másikról, hogy mit akar - de nálunk nem ez volt a helyzet. Mindig elbagatellizálta, ha szóba került, hogyan tervezi az életét, az életünket hosszú távon. Sosem kaptam értelmes választ, csupán annyit, hogy élvezzem a jelent, és csak azzal törődjek, hogy most jó legyen. Törődtem én azzal is, de így harminc környékén azért jó, ha van egy terv, egy jövőkép, ami nekem megvolt, de rajta nem ezt láttam.

Így hát ezen az ominózus estén magam mellé ültettem a kanapéra. Ami nem volt könnyű, ismét jobban érdekelte a sorozata, mint a "jövő meetingünk" - de végül sikerült. Majd feltettem a kérdést: mit szeretnél a kapcsolatunkból kihozni? Mik a terveid a jövőre nézve? Mereven bámult előre, majd rám, mintha nem értené a kérdést. Feltettem újra, feltettem máshogy.

Könnyes szemmel ugyan, de kimondtam azt, amit akkor már tudtam, hogy rég meg kellett volna tennem: NE folytassuk! Ennyi volt! Semmi érzelem - rezzenéstelen arccal nézett rám. Ötletem sem volt, hogy sírjak vagy nevessek, de egy akkora megkönnyebbülést éreztem, mint még soha. Viszont másnap szenteste...

Másnap náluk, az ő édesanyjával sütöttem és főztem készülve az estére, miközben ő henyélt a kanapén, kicsit sem törődve az álcánkkal. Persze nem bántam, mert akkor már hozzá sem bírtam érni, de megbeszéltünk valamit, amihez nem tartotta magát. Sebaj, én tartottam a frontot, de a két ünnep között elszakadt a cérna.

Minden egyes társasági megjelenésünkön kikezdett valakivel. Hiába kértem, hogy legalább ne nyilvánosan tegye, ő ártatlanul pislogott, hogy semmit nem csinált... Az újévet már nem együtt vártuk, nem hazudtam tovább a szeretteimnek egy olyan ember miatt, aki a kisujját nem mozdítja meg azért, hogy ne bántson másokat.

Később hosszasan ecsetelte a majdnem anyósom, hogy mennyire bántja ez az egész, főként az, hogy nem meséltem neki, és nem tudott segíteni. De miben? Mégis miben tudott volna segíteni? Nagyon szép, hogy felmerült benne a gondolat, de egy felnőtt ember látásmódját, hozzáállását még egy édesanya sem tudja teljes egészében megváltoztatni. Lehet, hogy közhely, de tudni kell elengedni, és sokszor egy szakítás sokkal inkább a családot viseli meg, mint a szétmenő párost.

Nyitókép: Shutterstock