Vadásztam a pasikra, hogy meneküljek a magány elől!

Egyre kétségbeesettebben kerestem azt, aki végre majd értékel engem. Úgy, hogy közben én semmibe sem néztem magamat... Csak boldog akartam lenni. Görcsösen. Egy idő után majdnem tök mindegy volt, hogy ki van mellettem, képes voltam bárkiért becsapni önmagam, akitől egy falatnyi törődést - vagy annak hitt gesztusokat - kaptam.

A kívülállók számára úgy tűnhetett, hogy bátor, vagány nő vagyok, aki megannyi pofára esés után sem adja fel - pedig épp az ellenkezőjéről volt szó. Még saját magammal sem mertem szembenézni, csak menekültem kifulladásig. Egyik érzelmi hullám ragadott el a másik után. Jóformán már azt sem tudtam, hol vagyok. Az előző kapcsolat lelki pofonjainak nyoma még ott égett az arcomon, de én friss sminkben, kicsinosítva vetettem magam a következő prédám elé. Pedig valójában én voltam a préda, és nem fordítva, bármit is hittem.

Minden egyes alkalommal remegtem az izgalomtól. Na nem azért, mintha bármi félnivalóm lett volna a másiktól, hanem mert annyira fel akartam benne fedezni a jövendőbelim vonásait. Volt egy kép a fejemben arról, hogy milyen társat akarok magam mellett látni - és hiába volt a másik fél akármilyen, én szépen eltussoltam magamban a különbségeket. "Ugyan már, jól megvoltunk, és majd idővel összecsiszolódunk úgy, ahogy kell!"

Mikor felismertem mindezt, már abba akartam hagyni. Tényleg. Nyugalomra vágytam, társ nélkül, de annyira beleivódott a mindennapjaimba a randik sorozata, hogy nem találtam a helyem. Aztán egy vasárnap éjszakán, mikor újra úgy ültem be a kocsimba, hogy egy kis ismerkedéssel könnyítek a lelkemen, valami megváltozott bennem. Elfáradtam. Ekkor fogadtam el valójában, hogy sehová nem vezet ez a rohanás. Ideje felülvizsgálnom a dolgaimat.

Most ott tartok, hogy erőszakkal kényszerítem magam, hogy bízzak, higgyek másokban. Már ez is előrelépés, ugyanakkor hatalmas teher. Mégis, mindent megteszek, hogy ne az új embereket büntessem a régiek bűneiért. Talán még nem jött el az életemben az, akiről elsőre tudni fogom, hogy nem kell tőle félnem - de ettől még ideje lenne elfeledni a múlt sérelmeit.

Azt hiszem, erre az idő a legjobb gyógyír...

Nyitókép: Shutterstock