Fel sem merül senkiben, hogy ez egy jó döntés is lehet, és talán mindketten boldogabbak lesznek külön. Persze tudja ő is, hogy egy válás nem kellemes dolog - nyilván amikor házasságot kötött, nem is ez volt a cél. De ő és a férje megtettek mindent. Próbálták menteni a kapcsolatot, mindketten dolgoztak rajta, újabb és újabb esélyeket adtak maguknak és egymásnak, mégsem lett eredménye.
Ezért úgy döntöttek, nem érdemes tovább harcolni. Épp eléggé fájdalmas volt meghozni ezt a döntést, az pedig plusz teher, hogy az ismerősei még sajnálják is. Rosszul érinti, hogy senki nem gondol arra: talán mindkettejüknek jobb lesz így, mint örökre összeláncolva egy olyan emberrel, akivel már régóta nem boldogok.
Igyekeztem megnyugtatni, hogy szerintem igenis tiszteletre méltó, amit tesznek, mert nem könnyű beismerni, hogy egy kapcsolat már nem működik, és nem tudunk többet tenni érte. Pedig házasságpárti vagyok, de csakis akkor, ha az mindkét felet boldoggá teszi. Nem biztos, hogy az a jó, ha kitartunk tűzön-vízen át. Nem biztos, hogy az a jó, ha tartom magam az ígéretemhez ("örökké vele maradok"), pedig már régóta nem elégülnek ki mellette az igényeim.
Nem biztos, hogy helyes megadni a századik esélyt is, amikor már azt sem tudom, mi tart össze minket (a megszokást kivéve), és arra sem emlékszem, mikor nevettünk együtt utoljára. A házasság csodálatos dolog, ha jól működik. De ha régóta rossz (és itt most nem egy hullámvölgyről vagy mosolyszünetről beszélek), miért tartanánk ki? Hogy elmondhassuk magunkról: nem adtuk fel? Azt, ami boldogtalanná tesz? Miért is?
Persze, egy kapcsolatban sosem könnyű kimondani, hogy vége. Főleg sok-sok év után, vagy ha már gyerekek is vannak. De gondoljunk arra is, hogy ha maradunk, milyen példát mutatunk a csemetéknek! Ők sem hülyék: akármennyi idősek, nagyon is érzik, hogy apa és anya mennyire boldog, mennyire szereti - vagy nem szereti - egymást. Hogyan néznek a másikra? Hozzáérnek egymáshoz? Vagy úgy élnek a közös lakásban, mint két idegen?
A gyerek felnőttként azt a mintát követi majd, amit látott. Vagyis ne csodálkozz, hogy ha boldogtalan házasságban éltél, de kitartottál a gyerek (vagy más) miatt, akkor nagy valószínűséggel ő is egy hasonló kapcsolat rabja lesz majd felnőtt korában! Ezt látta - hogy ki kell tartani, mindenáron. Akkor is, ha már rég rossz, ha már az egész rég nem arról szól, amiről kellene. Tényleg ezt akarod neki? És ezt akarod saját magadnak?
A barátnőm úgy döntött, esélyt szeretne egy boldogabb életre, egy jobb kapcsolatra. És ezt nem úgy csinálja, mint sokan, hogy benne marad a házasságban, amíg nem jön valaki, akiért érdemes "dobbantani". Nem egy másik férfi kedvéért zárja le, ami nem működik, hanem saját magáért és a kislányáért.
Így a gyerek is megtanulja, hogy ez nem kudarc. Mert sokkal jobb békében elválni, mint egymás mellett maradni és megkeseríteni egymás életét. Jobb elválni, mint boldogtalanul élni, szeretőt keresni, titkos viszonyt folytatni, hazudozni, fenntartani a külvilág számára egy boldog házasság látszatát, amikor már régen nem az.
Csodálom a barátnőmet, és ezt el is mondtam neki. Ahogy azt is, hogy erősnek és okosnak tartom, mert tudta, hol van az a pont, ameddig még érdemes küzdeni, és hol kezdődik az, amikor már nem. Csodálatos anya, mert a kislányának is jó példát mutat ezzel. És ekkor elsírta magát - mert végre valaki nem sajnálkozóan nézett rá csak azért, mert el fog válni. Végre valaki elhitte, hogy egy ilyen döntés akár jó döntés is lehet...
Én hiszem, hogy ő boldogabb lesz így, és teljes szívemből ezt kívánom neki.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.