A generációs szakadékot mi magunk teremtjük?

Talán mindannyian éreztünk már dühöt, amikor valaki azt dobta felénk: "Bezzeg az én időmben!" A generációs szakadékok mélyítésére az egyik legkiválóbb eszköz ez a mondat. A frusztráció növelésére és a tehetetlenség érzésének fellobantására is tökéletesen alkalmas.

Sokszor csak állunk egymással szemben, vagy épp hátat fordítunk, mert úgy érezzük, nem is tudunk egymásnak mit mondani. Mert nem értjük, nem látjuk, nem halljuk egymást. Mi, szülők, nagyszülők, rokonok, akik húsz, harminc, negyven, vagy még több évvel idősebbek vagyunk. Mintha kódolt lenne az elkülönülés. Furcsa ez, nem?

Hiszen gyerekeink, unokáink vannak, természetes törekvésünk a kapcsolódás. Bármilyen is a világ, vágyjuk a családot. Hisszük, hogy az életünk értelmet nyer, ha továbbörökíthetjük, továbbadhatjuk azt, akik vagyunk. És egy adott ponton könnyen jön a fájdalom, amit olyan sokszor hallunk szülőktől, nagyszülőktől: "Nem hallgat rám, hiába óvom, hiába mondom, hiába tudom."

"Hiába." Talán az egyik legfájdalmasabb szó. Tehetetlenséget szül, csakúgy, mint a "Bezzeg!" A tehetetlenség pedig dühöt teremt. Ezért is érezzük sokszor, hogy teljesen más nyelvet beszélünk. Mert nem vagyunk képesek a szavak mögé látni. Felismerni és megérteni érzéseket.

Sokszor mintha bekötött szemmel tapogatóznánk, és könnyen beérjük azzal, hogy nem egy korosztály vagyunk, nem érthetjük egymást. Mintha az, hogy hány évesek vagyunk, végzetes jelentőséggel bírna. Mintha a generációs szakadék, amit oly sokat emlegetünk, valamiféle mágikus erővel rendelkezne. Tényleg így kell, hogy legyen?

Elgondolkodtam: ha most beszélgethetnék a nagymamámmal, aki idén 110 éves lenne, vajon értenénk egymást? Tudom a választ. Egyértelműen igen. Milliónyi eltéphetetlen szállal kapcsolódnánk. Ha sírnék, megvigasztalna, ha elbizonytalanodnék, erőt adna, ha boldog lennék, velem örülne. Ha kétségem lenne valakiben, valamiben, meghallgatna.

Forrás: Shutterstock

Mindaddig beszélhetnék hozzá, amíg meg nem érteném, hogy mi is történt velem. És lehet, hogy lenne egy története. Nem mondaná, hogy bezzeg, de mesélne valamit. A múltból. Ami vele történt, ami neki fájt, ami őt bántotta, aminek ő örült. Mesélne valamit. És bár az a történet csak egy nagyon régi történet lenne, mégis érteném.

Ahogyan ma is minden nap odatalálok az édesanyámhoz. És lám, érti, amit mondok. Nem mondja, ez nekem idegen, másik generáció vagyok, nem értelek. Egyszerűen "csak" szeret. És ez elég. Jelenléte az életemben természetes és erős, ez számomra hatalmas ajándék. Talán, ha természetesnek fogadnánk el, hogy az életnek megvannak az örök, megkerülhetetlen ciklusai, amelyben mindenkinek más és más szerep jut, akkor könnyebben megbirkóznánk ezzel a kreált problémával is.

Nem szembeállítódnánk, hanem lehetőségnek fognánk fel a másik korából fakadó természetes különbözőségeket. Mind a családban, mind a munkahelyi környezetben megélhetnénk, micsoda erő van a tapasztalatban, és milyen fantasztikus lehetőség az életnek az a fázisa, amikor még azt érezzük, hogy a világ számtalan csodája mind ránk vár.

Betűjelekkel látjuk el a különböző generációkat, és gyártjuk az újabbnál újabb sztereotípiákat, amelyek mind azt erősítik, hogy eltávolodtunk egymástól, és lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz. Ha csupa teljes életet élő, boldog embert látnánk magunk körül, akkor mondhatnánk, ez az élet rendje, ennek így kell lennie. De én legalábbis nem ezt látom.

Nem azt érzékelem, hogy ettől boldogabbak lennénk. Inkább azt hiszem, hogy hiányzunk egymásnak. Mi, különböző generációkhoz tartozó emberek. Pedig itt élünk egymás mellett. Vagy épp egymással. Lehet, hogy csak egy karnyújtásnyira.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?