Szerelem sznobok lettünk!?

Nem tudom, hogy igazam van-e, de felmerült bennem, hogy létezik olyan, hogy "szerelem sznobizmus".

"Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem." (Szabó Magda)

A fenti idézet a "mitológiai szerelem" egyik legpontosabb definíciója. És mindenki ezt keresi. Illetve: vajon mindenki ezt keresi? Vajon kötelező, hogy az érzelmi kiteljesedésnek ez a fajta szerelem legyen a része? Vajon mindenkiben megvan a képesség, hogy ilyet érezzen?

Mici néni

Mici néni nagymamám szomszédja volt. Imádtam őt. A 80-hoz közelítve is csinos volt, mosolygott, imádta az unokáit, a nagy baráti társaságával kéthetente összejártak. És ismeretségünk 20 éve alatt több "házi barátja" is volt, akik jelenlétében csak úgy ragyogott és sugárzott.

Csilla, a luxusfeleség

A feltűnően csinos Csilla pénzért ment férjhez. Ez elég nyilvánvaló volt. Látszott, hogy mennyire felragyog a szeme mindentől, ami luxus. Persze a férjével jól kijöttek: egyezett a humoruk, a vérmérsékletük, közös volt az érdeklődési körük. Sokat nevettek, és jó kis csapat voltak, de messze nem volt meg köztük az a hatalmas összetartozás. Egyszer szívesen megkérdeztem volna tőle: nem hiányzik-e neki az a lelki eufória, amit az Igazi Szerelem tud nyújtani?

Aztán amikor megláttam a falut, a házat, ahol felnőtt - a mélyszegénység határán egyensúlyozva -, hirtelen megértettem, hogy neki az a tátongó űr a lelkében pont a félelem volt. A létbizonytalanság. A lenézettség. A nélkülözés. És neki attól röppentek fel a pillangók a gyomrában, és attól öntötte el az az eufória, ami a "szerelmes regényekben van", amikor jött valaki, aki miatt "kiszárnyalhatott" ebből a miliőből. Neki ez a testi-lelki biztonság lett a nagy, puha fotel, amiben elnyújtózhatott a lelke.

Dávid és Anna

Dávid és Anna nem léteznek, mert olyan sok ilyen történetet láttam, hogy inkább tanmesévé gyúrtam őket. Dávid és Anna kergették a nagy mitológiai szerelmet. Volt is hasonlóban részük: tele szenvedéllyel, hol átbeszélgett, hol átvitatkozott éjszakákkal, nagy érzelmi összeolvadásokkal. Aztán mindig ugyanaz lett a vége: teltek a hónapok, vagy épp az évek, és azt érezték: teljesen kimerültek.

Nem feltétlenül a veszekedésben, hanem az állandó érzelmi jelenlétben. Nehezen vallották be: nekik ez nem esik jól. És végül egy olyan társ mellett találták meg a boldogságot, akivel egyszerűen csak "flottul mentek a dolgok". Összeillettek a szokásaik, az igényeik és az elvárásaik. Lehet, hogy "nem egymás sebeit vérezték", de ha csak arra gondoltak, hogy a másik ott van nekik háttérként, és bármit összehangoltan, jól megoldanak, elöntötte őket egy bizsergető eufória. Tudjátok, mint a pillangók...

Szerintem a titok az lenne, hogy ne legyünk szerelem sznobok, és ne ragaszkodjunk valami "nagystílű érzelmi szinthez" akkor is, ha az nem érezzük benne jól magunkat. Hanem nézzünk a lelkünkbe, és valljuk be magunknak, hogy számunkra mi adja meg azt a bizonyos nagy, puha fotel érzést, aminek minden sejtünkkel beleolvadva átadhatjuk magunkat! Így vagy úgy.

Kezd az a gyanúm lenni, hogy a lélek dolgai nem sokkal bonyolultabbak, mint bármi más. Ahogy van, akinek az a siker, ha egy nemzetközi cég felsővezetője lehet, van, akinek meg az, ha virágkötőként dolgozhat. Van, aki a belvárosban szeret lakni, van, aki a kertvárosban. Van, aki futni szeret, van, aki kosarazni. Van, aki 5 gyereket szeretne, van, aki csak kettőt. Akkor miért kéne mindenkinek a mitológia szerelemben kiteljesünie?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock