Csak menni kell tovább, erről szól az élet.

Úgy cirka kétszáz méter után nyomni kezdte a lábam. A legyalogolandó táv két kilométernyi volt, de nem volt kedvem buszozni, ezért úgy indultam el, ha törik ha szakad, gyalogolni fogok. Legalább megismerem a nagyvárost és felfedezem a környéket is egy füst alatt. De a csizmám megmakacsolta magát, és minden egyes lépésnél egyre jobban szorította a lábfejemet. A lábbelim méretre stimmelt, ám talán bedagadt a lábam, vagy a fene tudja, a lényeg, hogy a komfortérzetemet alaposan próbára tette.

Sziszegtem a fogaim között, hogy miért nem a kényelmesebb bakancsot húztam fel - már megint a hiúságom. Mert a csizma jobban áll a szőrmegalléromhoz, mint a hótaposó. Szemeimmel pásztáztam az utcát, hol találok egy padot, hogy levehessem ezt a rohadékot...

De továbbmentem. Vert a víz, és szidtam magam, hogy lehet ennyi eszem... Próbáltam a környékre koncentrálni. Láttam üzleteket, különböző kinézetű és bőrszínű embereket, kórházat, játszóházat és temetőt. Utóbbi láttán tovább kalandoztak a gondolataim, eszembe jutott nagyapám tisztára vikszelt cúgos cipője, apám csámpás strandpapucsa, anyám tűsarkú cipői a szekrény aljában sorba rakva, a hazámban hagyott unokám aprócska szandálja, a nagylányom buffalo cipője a kilencvenes évek végén.

Mire a célomhoz értem, azon kaptam magam, hogy már nem fáj a lábam. Hogy a lábamra húzott vastag zokni tágította-e ki a cipőmet, vagy egyszerűen a problémához való hozzáállásom megváltozása vagy a kényelmi szempontjaim magam mögött hagyása miatt nem éreztem már fájdalmat, nem tudom. Elintéztem a dolgom, és a visszautat már könnyed léptekkel tettem meg.

Arra gondoltam, hogy idegen ország és idegen város utcáit koptatják a lépteim, és számos kényelmetlen szituációt tartogat még számomra az ittlét, amely bőven túlmutat a komfortzónámon. Nem állhatok meg, ahogy nem állhattam meg azért, mert törte a lábam a cipő, nem fordulhattam vissza megint, ahogy ezerszer megtettem már kényelmességből.

Most is csak rajtam múlott, hogy levetem, visszafordulok-e, vagy vállalom a nehézségeket és kényelmetlenségeket, és nem futamodom meg. Hiszem, hogy ha kitartok, akkor majd ahogy a cipőm szorítása is enyhült, úgy fog előbb-utóbb enyhülni a sorsom vasmarkának szorítása is. Hazaérve levettem a csizmám, és a szekrénybe tettem. Holnap újabb útra indulok benne.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock