Leromboltad a bálványt, amit rólad állítottam...

Viszonylag kevés embert bálványoztam egész eddigi életemben, de ő ezek közé tartozik. Példakép. Minta. Empátiája, érzékenysége, különlegessége magával ragad. Aztán megtörténik a csoda. Egy társaságban valaki születésnapját ünnepeljük, és a vendégek között ő is ott van. Szinte el sem hiszem. Persze megszólítani nem merném.

A színpad, amire saját magamban helyeztem, túlnő a hétköznapi tereken. Lopva oda-odanézek. Figyelem, ahogyan körberajongják, ajnározzák. Látszik, hogy ehhez szokott, mégis nagyon emberinek tűnik. Elfoglalom magam, nehogy feltűnő legyen a lelkesedésem. Beszélgetek. Kicsit eufórikus vagyok attól, hogy egy légtérben tartózkodunk. Amikor hátrafordulok egy pillanatra, majdnem kiütöm a kezéből a poharat. Kishíján elájulok. Kezem-lábam remeg.

Napokig készülök, mire fel merem hívni. Aztán találkozunk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Újra és újra. Kivételesnek érzem magam, hogy egy ilyen csodálatos ember ennyi figyelmet fordít rám, és ilyen különlegesnek tart. Majd egyszer csak elkezdem kicsit másképpen érezni a jelenlétét. Úgy tűnik, mintha minden csak addig volna ilyen tökéletes, amíg ő van a középpontban. Ez természetes - gondolom először. A színpadhoz szokott, a tapshoz, az elismeréshez. Normális, hogy a hétköznapi létben is ezt igényli minden pillanatban.

De amikor egyre erőszakosabban próbálja átvenni az irányítást az életemben, kicsit megijedek. Amikor úgy látom, még a gondolataimat is ellenőrizni akarja, már menekülőre fognám. Aztán kijátssza a "a legfontosabb kell legyek az életedben, hiszen az ikonod vagyok" kártyát, és egészen megrémülök. A telefon folyton csörög. Éjjel-nappal hív. Rendelkezésére kellene állnom, minden pillanatban átérezve a megtiszteltetést.

Egyetlen vágyam van, aminek a megvalósítása szinte lehetetlennek látszik: minél messzebbre kerülni tőle. Muszáj elmondanom neki, hogy nekem ez miért rossz, hogy nem szeretnék többé találkozni vele. Szeretném elengedni a közös terveket, a nagy ügyeket, amelyekben elkezdtünk együtt dolgozni, és amelyek lehetősége annyira boldoggá tett. Csúnyán "szakítunk". Próbálja úgy láttatni, hogy egy alávaló áruló vagyok, aki előre megfontolt szándékkal mély barátságot hazudott, és ezzel tönkretette őt.

Egy nagy bálvánnyal kevesebb. Fáj a szívem, mégis megkönnyebbülök. Eszembe jut egy középiskolás tanárnőm, akit igazi példaképemként tartottam számon. Majd az egyik óra után azt kérte, maradjak egy kicsit. Elmondta, hogy szeretné a segítségemet kérni, mert nincs hol találkoznia a szerelmével. Fél, hogy a férje megtudja a viszonyukat, ezért a barátaihoz nem fordulhat - arra gondolt, hogy esetleg odaadhatnám egy héten egyszer a lakáskulcsunkat, amikor nincs otthon senki.

Furcsa módon ez a régi eset segített feldolgozni a mostani történetet. Megérteni, hogy a bálványok leginkább a saját szülöttjeink, és lehet, hogy csak akkor tudnak a helyükön maradni, ha a hétköznapjaikból nem látunk semmit. Ki tudja?

Band Kitti

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock