Én már csak ilyen elavult, múlt századi módon tudok szeretni.

Hamar be kellett látnom, hogy sok lány már az őszinte vonzalommal sem tud mit kezdeni. Sőt, sokan már magával az őszinteséggel sem. Újra és újra belefutottam abba, hogy ha valaki igazán megtetszett, és ezt ki is mutattam, akkor nála tuti kudarcra voltam ítélve. Pedig még szó sem volt szerelemről. Bezzeg azoknál a lányoknál mindig nagy sikerem volt, akikhez úgy viszonyultam, hogy nem igazán rázna meg, ha nem lenne köztünk semmi! Talán pont ezért is lett...

Szóval, első lecke: csak akkor kedvelj meg valakit igazán, ha ő már teljesen odáig van érted! Különben megint csak hülyét csinálsz magadból. Így hát elkönyveltem, hogy a vadászat nekem nem megy, meg kell tanulnom horgászni. Bedobom a csalit, és unott arccal ücsörgök a parton sörözgetve, amíg rá nem harap, eléggé le nem fárasztja magát, és csak ezután húzom közel magamhoz. A türelem jobb módszer, mint a lerohanás.

Úgyhogy eltemettem magamban a hülye lúzert, és mindig rátapostam a kezére, ha megpróbálta előásni magát. Viszont ezután jött a következő szint: kapcsolatban élni! Emlékszem, édesanyám mesélt nekem egyszer a már elhunyt nagyapámról. Azt mondta, amíg élt, minden egyes nap kisétált a nagymamám elé az állomásra, és hazakísérte. Még akkor is, amikor már nagyon beteg volt. És hozzátette, hogy számára ilyen egy igazi férfi, aki így bánik a feleségével, aki sok év után is kimutatja, hogy mennyire szereti.

Azt hiszem, ez a gondolat nagyban hozzájárult ahhoz, ahogyan a nőkhöz viszonyulok. Viszont nem biztos, hogy ezzel jól jártam. Mert nagyon úgy tűnik, hogy én már csak ilyen elavult, rozsdás, múlt századi módon tudok szeretni. Ezt pedig már nagyon kevesen értik, érzik. Én úgy gondolom, hogy a szerelemnek/szeretetnek egy tiszta, őszinte, nyílt érzésnek kell lennie. Amit nem kell méricskélni, nem kell magunkban tartani, beosztani vagy csepegtetni. Csak ki kell engedni és feloldódni benne.

Ha mind a két fél ezt teszi, akkor ez feltölti az egész kapcsolatot. Mégis, sokszor azt tapasztaltam, hogy mintha lenne egy határ, mintha fel lenne címkézve valahol egy képzeletbeli kübli azzal, hogy "szeretet". És ha ez megtelik, akkor a kettőtök kapcsolatába már nem fér több. Ha te "túlszereted" a másikat, akkor egyszerűen betelik, és neked már nem is jut belőle.

Pedig a szeretetet elvileg nem szabadna így mérni. Hiszen pont az a lényege, hogy nem vársz cserébe semmit, csak úgy adod. Szóval, én ezért sem szeretek jól. Mert ha sokat adok, akkor engem az táplál, ha vissza is kapok. Ha nem, akkor szépen, lassan elapadnak az érzések, és közömbös leszek. Aztán sok esetben ilyenkor kap észbe a másik. Hogy hová tűnt a melegség? Hiányzik valami. Tudom, én hiányzom. El kellett távolodnom egy kicsit ahhoz, hogy megérezhesse a hiányomat.

Úgyhogy én önzőn szeretek. Mindent vagy semmit alapon. Nem tudok kevésért egészet adni. Csak annyira tudok szeretni, amennyire engem szeretnek. Még akkor is, ha szenvedek tőle, mert bennem még nagyon sok lenne, amivel nem tudok mit kezdeni. És nagyon fura állagú bennem ez az érzés (ez is bizonyítja, hogy elcseszett vagyok), mert amit nem tudok kiadni magamból, az megromlik, és átalakul valami keserűvé. Mint a hűtőben felejtett étel, amit fintorogva dobsz ki a kukába, és már rá sem ismersz, mi volt eredetileg. De az én hibám, hiszen miért csinál valamiből többet az ember, ha úgysem fog elfogyni?

Már tudok szeretni annyira, amennyire kell, akkor, amikor kell. Aztán néha kinyitom magamban a hűtőt, és kiöntöm a fenébe a penészes maradékot.

Nyitókép: Shutterstock