Búcsúzni jöttem, véget vetni a viszonyunknak.

A nő elázott ruhában, vizes hajjal, szótlanul ült a kanapén. Néha megrázkódott, de nem tudta, hogy a hideg ruháktól, avagy annak a kellemetlen, fájó beszélgetésnek a gondolatától, ami vár rá. A férfi a konyhapulton támaszkodva nézte, fürkészte, és próbálta megfejteni, miért jött a lány most ilyen sietve hozzá. Gyanakodott... Utálattal gondolt arra az órára, ami hamarosan eljön. Amikor ez a törékeny teremtés kisétál az ajtón, és ezzel együtt az életéből is.

Férfiként először csak a külsőt látta, de aztán minél több időt töltöttek együtt, rájött, hogy ez a nő értékes... Érték volt benne az esze, értékként élte meg a hasonló világnézetüket, és még humora is volt. Mennyire szerette, amikor szívből, hangosan nevettek! És érték volt az a fajta zárkózottság is, amiből minden találkozókor le kellett bontani egy kis darabot, hogy végre meglássa, milyen a szíve. Amit egy idő után szeretetből tett, és nem vadászösztönből, avagy puszta kíváncsiságból.
Hangos csattanás ébresztette gondolataiból, ami vészjóslóan jelezte neki, hogy közeleg az idő...

- Fázol? - nézett szeretettel a lányra.

Ő hangtalanul bólintott, és dideregve olyan kicsire húzta magát, amennyire csak tudta. Nem akart most ott lenni. Láthatatlanná akart válni, el akart bújni a férfi elől, saját maga elől, az érzései elől... A férfi egy plédet adott neki, gyengéden betakarta vele, és melléült.

Melléült az, akit tulajdonképpen ő nem is akart. Nem akarta őt az életébe, nem is gondolt rá, hogy jöhet. Ő is gyanútlanul kelt fel akkor reggel, csak tette a dolgát, és egyszer csak megjelent. A váratlan, a felkavaró. Ugyan nem volt felhőtlenül boldog, no, de ki az teljesen és maradéktalanul? Ennek ellenére sem akart bonyodalmakat a mindennapjaiba. Más kezét fogja, más szívét őrzi - akárcsak a férfi. Mással indult a jövőbe vezető úton, amin nem akart változtatni.

Az úton, amit mindketten választottak, azon nem mehetnek tovább együtt. Csak egy kis séta volt a következő kereszteződésig, ahol el kell engedniük egymást. Életek hosszában mérve talán csak pár méter volt, nem tartott sokáig, de mégis emlékezetes és örök. Emlékezteti őket az élet kihívásaira, arra az erőre, ami kell, hogy legyen az emberben. Még akkor is, ha az ilyen találkozások olyan nagyon ritkák. És amikről nem tudod, jó, hogy meg történtek, avagy jobb lett volna, ha soha nem következnek be.

- Tudom, miért jöttél, és igazad van, mégis rossz, és fáj... Én azt hiszem, annak ellenére, hogy ez a helyes, sosem tudtam volna így dönteni. Erős vagy. Köszönöm...

- Nem vagyok. Most annyira gyengének érzem magam. Nekem is fáj, hogy nem volt elég időnk. Vagy talán túl sok is jutott? Fene tudja. De remélem, később nem úgy élem majd meg, hogy elveszítettem azt, aki... nem is tudom. Egyszer remélem, majd úgy gondolok rád, hogy gazdagabb lettem egy olyan ember emlékével, aki hatással volt rám, és ezért hálás leszek. Aki megnevettetett, akivel annyi örömteli és vidám pillanatom volt. De most még nem megy. Most még csak az igazságtalanságot érzem, hogy miért kellett ennek így történnie. Miért volt a találkozásunk, ha ennek így van vége? Ha értelmetlen...

- Nem tudom... Egyszer talán rájövünk...

Igen, egyszer talán megfejtik az élet titkát. Vajon tényleg egy találkozás sem hiábavaló? Avagy bármi megtörténhet még? Az ilyen meghatározó ismeretségek lelkeket, életeket, embereket és hiteket formálnak át. Mert ilyenkor még a leghitetlenebb is elkezd bízni abban, hogy nem csak ez az egy életünk van, és a következőben talán... lesz esélyük.

Tóth Zsuzsa

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock