Mindenemből kiforgattál az anyád tanácsára!

Azt nem tette hozzá, hogy azért, mert szeret - hanem mert jött a gyerek, meg nagyon akartuk azt a szocpolt is. Az anyósoméknak óriási telke volt, elöl, az utca felőli oldalon állt a házuk, hátul pedig akkora volt a kert, hogy átért a másik utcáig. Azt találtuk ki, hogy megosztják a telket, mi meg majd arra építünk. Nem folytam bele a dologba, mindent a férjem és a szülei intéztek.

Közgazdaságiba jártam, tudtam vakon gyors- és gépírni, így szülés után azonnal dolgoztam. Mindig akadt, akinek gépelni kellett valamit: szakdolgozatot, szöveget, cikket. Jól fizettek, és kellett a pénz az építkezés miatt. Óriási lendülettel fogtunk hozzá, jött a család, a barátok, két hónap alatt tető alatt volt a ház. Hát, igen. Eddig volt látványos a dolog, a belső munkák már csak vitték a pénzt, közben meg mindenki kérdezgette: mikor lesz már kész?

Aztán azt vettem észre, hogy az uram egyre kevesebb pénzt hoz haza. Nem szóltam - csak nem kérhetem számon! -, csak még több munkát vállaltam. Egy kis kötőgéppel dolgoztam éjjelente a butikosoknak. Ki is pótoltam a pénzünket mindig! Tudtam én, hogy hazafelé megáll a férjem a kocsmánál, de azt gondoltam, egy sör belefér. Vagy kettő. Esetleg három, és egy pár feles. Mindig egy kicsit több... Mégis, legalább volt munkája.

'91-ben aztán az is megszűnt, elküldték. A ház már majdnem kész volt, ő meg csak búsongott: minek keljen fel, mit csináljon? Inkább hozatott valamelyik gyerekkel sört. Csak ült a fotelben, fel sem öltözött, és ivott. Az anyja támogatta: hozott neki rövidet, és sajnálta. Engem pedig szidott. Milyen asszony az, aki nem kényezteti a férjét, amikor szükség lenne rá?! Tessék neki a kedvencét főzni! Italt hozni! Akkor majd elmúlik a bánata.

Csakhogy nem múlt el. Ráadásul még bántott is. A gyerekekkel csak ordítozott, de velem szemben eljárt a keze. Soha nem voltam jó, pedig csináltam, amit kért, de nem magamtól, és nem azonnal. Az is baj volt, ha szólni mertem, hogy ne igyon annyit.

Nem akartam elmenni, hiszen még nem volt kész a ház, és ott voltak a gyerekek is: csak nem veszem el tőlük az apjukat meg az otthonukat! Évekig tűrtem. Ő nem dolgozott, csak alkalmanként, amikor nem volt italos. Én meg hajtottam. Már a fenti fürdőszoba is kész volt, a gyerekszobában padlószőnyeg, bútorok, függönyök, a földszinten is parketta mindenhol. Két nagyobb dolog várt még rám: a belső és a külső lépcső. Már az asztalost is elhívtam, felmérte, megadta az árajánlatot, kiválasztottam a fa színét. Anyósom mondta is, hogy nagyon puccos lesz, és inkább a bejárati lépcsőt kéne leburkoltatnom, mert az látszik az utcáról.

Aztán a férjem egyik este nem jött haza - átköltözött az anyjához. Majd visszajön, mondtam, mert máskor is volt már így. Nem jött. Helyette egy ügyvédi levél érkezett, hogy el akar válni, és felszólít, hogy hagyjam el az ingatlant, a gyerekek nélkül. Nem értettem: miért mennék el a saját házamból?! Aztán jobban elolvastam a levelet, és rájöttem, hogy nem vagyok tulajdonos... Az anyósomék még az esküvő előtt a fiukra íratták a telket, amikor pedig kész lett a ház, csak a férjem nevére került, és rajta a szülei holtig tartó haszonélvezete. Az én nevem sehol nem szerepelt.

Fogadtam én is ügyvédet, végül 1997-ben elváltunk. A házból kifizettek, de csak annyit kaptam, amennyit szerintük beletettem. Nem volt sem időm, sem pénzem tovább pereskedni. A gyerekek persze jöttek velem. A pénzből kivettünk egy albérletet, letettük a kauciót, és megvettem mindent, ami az új életünkhöz kellett. Nem maradt egy fillérem sem. Kifosztottak. Hogy lehet ebbe belenyugodni?!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock