Válás: Stigma, amely örökre megkeseríti az életed?

Emlékszem, mennyire megijedt attól, amikor a második alkalommal kiderült: a gondja csak látszólag a munkájával kapcsolatos, és valójában a házassága az, amit egyre fojtogatóbbnak érez. Még így, ennyi év távlatából is fel tudom idézni a riadtságát, azt, ahogyan legszívesebben eltörölte volna a hirtelen felszakadó mondatot: "Ja, és rendkívül boldogtalan vagyok a feleségemmel, azt hiszem, semmit nem értük egymásból, minden nap órákig tudnánk veszekedni. Nincs párom valójában, csak egy elvetélt, fájdalmas házasságom."

Miután nem lehetett sem meg nem hallani, sem kitörölni a mondatot, a beszélgetésünk ebbe az irányba haladt tovább. Lassacskán kirajzolódott egy mindkettőjüket felemésztő házasság története. Majd elhangzott a - láthatóan belső mantraként sokat használt - mondat: "A kislányom miatt soha nem fogok elválni, érte bármit megteszek, az sem baj, ha én szenvedek, a lényeg, hogy ő boldog legyen."

Szerettem volna, ha a mélyére lát ennek a kijelentésének, de többet nem találkoztunk, csak most, így: váratlanul, az utcán. Kristóf ugyanott folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Csak mesélt és mesélt - arról, hogy végül mégis elváltak. Gyakorlatilag akkor érezte meg igazán, hogy teljesen felemésztik egymást, amikor majdnem halálos autóbalesetet szenvedett. Miután talpra állt, ki tudta mondani: "Élni akarok, normálisan, emberien. Váljunk el!"

Csak másképpen, mint akkor. Régen nem volt társa, most pedig nincsenek barátai. Azok valahogy mind benne maradtak a rossz házasságaikban - nem válnak el, még ha rendszeresen félrelépnek is -, és egyszer csak azt érezte, hogy nemkívánatos személy lett azok a férfiak között, akikkel annak idején jóban volt. A válás stigmát tett rá, mintha egyszerre mindenki azt hirdetné: mindent szabad, de válni nem lehet. Szabad hazudni, veszekedni, harcolni, szavakkal bántani, csalni, de nem szabad válni. "Ezért most másképpen vagyok magányos" - mondta, és nagyon szomorúan búcsúzott el.

Valahogy én is elszomorodtam. Hiszen már annak idején is látszott: nem valamiféle kapcsolatok között lavírozó, a fájdalmat fel sem ismerő emberről van szó, aki csak romokat hagy maga után. Nyilván a hatalmas trauma, ami annak idején a balesettel érte, jó néhány fejezetet átírt az életében és siettette, hogy kilépjen egy élethazugságból, amibe mindketten beleragadtak. Lám, végül emberségesen tudták végigcsinálni a válást is.

Elgondolkodtam: vajon hány elvált férfi és nő érzi úgy, hogy kirekesztett, hogy megbélyegezve él? Mennyiféle módon vagyunkképesek valamiféle elvárt minta alapján ide-oda sorolni embereket? "Te jó vagy, mert tűrsz és szenvedsz. Te rossz vagy, mert nem vagy hajlandó a mintának megfelelni. Én is rosszul vagyok, mégsem változtatok. Akkor te hogyan merészeled az arcomba nyomni, hogy lehetne másképpen is?"

Nemrég mesélte egy elvált nő, hogy szó szerint rászóltak egy társaságban, amikor a vegetáló házaspárok közé jókedvűen berobbant a barátnőjével, hogy "Mire fel vagy olyan vidám, nehogy már még büszke is legyél arra, hogy elváltál!" Erre visszavágott, hogy azért boldog, mert hosszú idő óta végre rendben vannak az orvosi leletei - és igenis büszke, mert felismerte, hogy változtatnia kell, hogy élnie kell. Rájött, nem ragadhat bele a terápiák sorozata után sem működő, rengeteg fájdalmat okozó kapcsolatába.

Csodálatos dolog a házasság, ha két ember valódi szövetsége, amiben mindketten teremtő módon vesznek részt, és ezzel jobb hely lesz a világ. Azok közé tartozom, akik hisznek a házasságban. Ám tudom, hogy időnként egy álomról is kiderülhet, hogy inkább rémálom. Rémálom, amiből muszáj felébredni, muszáj továbblépni.

Azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy az élet ajándék - és a státusz, hogy házasságban vagy elváltan, egyedül vagy együtt éli az ember, önmagában se nem tiszteletre méltó, se nem elítélendő. Az élet az, amit érdemes tisztelni.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock