A húgom engem hibáztatott anyánk halála miatt!

Könnyű a másiknak mondani, hogy mit kellett volna tenni. Igen, Cannes-ból másképp látszik minden. Ráadásul hirtelen történt. Anyuka betegsége akkor kezdődött, amikor még kicsik voltunk. Nem tudtuk azonnal, de éreztük, hogy valami nem stimmel. Apa ideges volt, kórházba, orvosokhoz szaladgáltak, de anyán nem látszott semmi. Mert nem akarta. Ő úgy döntött, hogy élni fog. Akkor azt mondta a kezelőorvosa, hogy ezzel a betegséggel a tudomány akkori állása szerint öt-hét évet lehet élni. Anya úgy döntött, hogy ez neki kevés, hiszen a gyerekei még kicsik, szóval, nem fogadja el. Életmódot vált.

Az irodai munka nem jó senkinek, hát még egy leukémiásnak, ezért minden reggel és este mozogni kezdett. Zöldségeket evett, meg rengeteg piros gyümölcsöt, és nem stresszelt az élet apró dolgain, mert a betegségével megváltozott az életszemlélete. A mi anyukánk volt a leglazább, a legmegértőbb. Támogatta a legmerészebb ötleteinket is, inkább megbeszélte velünk a kockázatokat, de soha nem tiltott semmit. Inkább mi láttuk be, hogy igaza van. Nálunk nem volt szobafogság meg tévétől eltiltás, mi megbeszéltük. Utálta a büntetést, nem is volt. Jó kapcsolatban voltunk mindhárman.

Ezért lepett meg, amikor a húgom nekem ugrott a temetésen: mekkora lúzer vagyok, hogy képes voltam végignézni, hogy anyánk meghal. Hogy biztosan kevés pénz adtam az orvosoknak, és nem támogattam megfelelően apát. Miközben érettségi után ő Franciaországba ment tanulni, aztán ott is ragadt. Ott ment férjhez, ott dolgozott. Én is egyetemre mentem, de maradtam Budapesten, csupán két utcával odébb költöztem anyáéktól. Minden nap beugrottam hozzájuk, mert ugye teltek az évek. Az az öt-hét év régen elszaladt, és engem nyomasztott, hogy mi következik.

Anya betegségét szépen karbantartották, bár egy kicsit mindig rosszabb lett - de csak kicsit. Olyan volt, mintha mindig ott lett volna velünk az elmúlás, hogy megmutassa és kényszerítsen rá: élvezz minden együtt töltött pillanatot! Tudom, hogy a húgom is beszélt velük minden nap, de egy évben csak egyszer utazott haza. Soha nem szóltam érte - úgy voltam vele, ha az élet így hozta, hogy én itt maradtam Budapesten, egyértelmű, hogy én vagyok, aki naponta látogatom őket.

Aztán hirtelen minden megváltozott. Tudtuk, hogy a betegségéhez tartozik az is, hogy bármikor rosszabbra fordulhat, hogy akár egy hétköznapi kis megfázás is súlyosbíthatja. Anya lázas volt, rosszul érezte magát. Az orvos azt javasolta, hogy pihenje ki rendesen, ne menjen sehová, nehogy szövődmények legyenek. A kórház fel sem merült. Már tizenöt éve éltünk így, volt máskor is ilyen.

Egyik éjjel aztán apa hívta a mentőket, mert anya nem lélegzett. Újraélesztették, kórházba került, két napig még életben tartották a gépek, de aztán a szervezete nem bírta. A húgom már csak a halálára tudott hazaérni. Nagyon kiborult, de hát melyikünk nem? Apa búskomor lett, én intézkedtem ezerrel, a testvérem meg dühös volt. A világra meg rám, hogy mindent elrontottam.

A toron kértem őt, hogy hagyja abba, álljon le, nekem is fáj, hogy anya elment. Zokogva kiabálta nekem, hogy az én hibám. Csak évekkel később esett le, hogy rám vetíti ki a saját lelkiismeret-furdalását, és igazából magára haragszik - ezt akkor még nem értettem. Szóval, akkor és ott kiborultam, és kidobtam a tesómat a lakásból. Kitöröltem a telefonszámát, és elhatároztam, hogy nem beszélek vele soha többé.

Apa észre sem vette, mi történt. Teljesen befordult, kizárta magát a világból, semmi nem érdekelte. Sem én, sem a testvérem. És most apa is elment... Szólnom kellene a húgomnak - de mi lesz, ha megint letámad, vagy ami még rosszabb, meghallja a hangom, és inkább leteszi a telefont? Én már rég nem haragszom rá, már értem, miért viselkedett úgy akkor. Ám valahogy féltem, hogy ha megkeresem, elutasít. Inkább nem. Nem bírná ki a lelkem még ezt is.

Aztán mégis beütöttem a számokat. Remegett a kezem, de rányomtam a hívás gombra. Kicseng, beleszól, szívem a torkomban dobog, fülemben dübörög a vér, alig bírok megszólalni.

- Szia Zsófi, Márti vagyok. Ne haragudj, annyira hiányoztál! - És már zokogok is...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Fotó: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock