Elhagyott a férjem, amíg anyámat gyászoltam!

Olyan, mintha hirtelen elzsibbadnék. Nem érzek semmit, letompulok. Automatikusan cselekszem, viszem orvoshoz, kórházba, vérvételre, kezelésre, sorban állok vele a várótermekben. Közben nem beszélgetünk, csak gyakorlatias dolgokról: "Hozzak inni?", "Láttad, hogy mi történt?", "Mikor jön már az orvos?" Mert ami fontos lenne, arról nem merek. Hogy mi van akkor, ha nem javul, vagy rosszabb lesz, vagy jobb?

Az utóbbiban csak reménykedem, ostoba módon - hiszem, hogy úgyis csoda történik, mert az úgy szokott. Foggal-körömmel kapaszkodom az olyan hírekbe, amelyek arról szólnak, megtalálták a rák ellenszerét, vagy húsz év után felébredt valaki a kómából.

A gyerekkel nem is tudok foglalkozni, pedig most elsős. Most kellene gyakorolni a betűket, a számokat, az olvasást, hallgatni a megtanult verseket. Annyira szeretném, de nem fér bele. Anyu betegsége és a munka kitölti minden időmet. Szerencsére a férjem segít. Aztán márciusban anyu tényleg meghal. Amikor hajnalban csörög a telefonom, már tudom, hogy miért.

Aztán felveszem. Tudom, mit fognak mondani. Ledöbbenek: hát nem áll meg a világ?! Azt hittem, hogy minden más lesz! Megáll az idő, nem lehet másképp. Hiszen meghalt az anyám!!! De hallom, ahogy ébredezik a város, indul a forgalom, zörög a kukásautó, és még a Nap is felkel. Nekem meg intézkedni kell.

A férjem megfogja a kezem, érzem, hogy támogat. "Még jó, hogy van nekem!" - gondolom, de látom, hogy mondani akar valamit. Biztatom, hogy tegye meg - ma nem megyek dolgozni, annyi mindent kell intézni, a kórházban a papírokat, temetkezési vállalkozóhoz menni. Értesíteni a rokonokat, ez a legnehezebb rész, nem akarok egész nap sírni... Most akkor hamvasztás vagy koporsós temetés legyen? Fogalmam sincs.

Amikor apám halt meg, még gyerek voltam. Arra emlékszem, hogy álltam a ravatalozóban anyám kezébe kapaszkodva, és azt vártam, legyen már vége. Menjen mindenki haza, legyünk csak mi ketten anyával, hogy megbeszéljük, mi történt, akkor az ölébe hajtja a fejem, megsimogat, és máris jobb egy kicsit.

Eltemetem anyámat, apám mellé. Megváltom a sírhelyüket huszonöt évre, addig biztosan nyugalmuk lesz. Nekem nincs nyugalmam, csak amikor kimegyek hozzájuk. Mindig viszek virágot, és elmesélem, mi történt velem. Már útközben készítem a lelkem. Csak jókat mondok nekik, nem akarom, hogy az én dolgaimon izguljanak. Stresszelek én eleget a férjem miatt... de nem akarok haragot és mérget. Igen, nem volt szép dolog elhagyni engem, de az sem lenne az, ha maradna és közben hazudna. Nem a szájával, a tetteivel. Én ezt az embert szerettem, így ezt a döntését is elfogadom, menjen.

Így is nehéz. Egyedül a gyerekkel. Korán el kell mennem otthonról, hogy reggel nyolcra beérjek, ezért a kis elsősöm egyedül megy iskolába. Nincs messze, de akkor is. A lelkem szakad bele, hogy nem vagyok vele, és az apja sem. Ébresztőre kel, egyedül öltözik, egyedül reggelizik, egyedül gyalogol.

Azt mondja, már nagyfiú, ne aggódjak, tudja, mire kell figyelni. Mennek mások is abba az iskolába, megvárják őt, elkísérik. Úgy mesélem anyunak, hogy milyen ügyes az unokája, akár egyedül is hazajön az iskolából. Kicsit szépítem. Magamnak is. Ám legbelül tudom, hogy ez így nem jó, csak nem tudom, hogy csináljam...

Hétvégén kiviszem a fiam is a temetőbe, hogy lássák ők is, mennyit nőtt!

Törőcsik Edit novellája.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock