Én szerettem, de valójában engem nem szerettek viszont...

Haragudtam a barátaimra, amiért nem simogatták a buksimat, miközben én a sebeimet nyalogattam - annak ellenére, hogy én fordított esetben mindig ott voltam. Haragudtam a családomra, amiért nem születtem milliomosnak. Amiért most nem épp egy Föld körüli úton vagyok, hanem nap mint nap egy iroda ablakából nézem a szél játékát az út menti fák lombjain.

Pedig valójában nem is történt semmi rossz. A barátaim szerettek. Ugyanúgy, ahogy eddig. Egyszerűen csak mindannyiunknak megvolt a saját élete, a saját nyűgje. Én mégis már viharfelhőket rajzoltam a kapcsolataim fölé. Valóban nem születtem milliomos csemetének, de megtanultam megküzdeni mindenért, amim ma megvan. Célokat tűztem ki, amik mára elérhető jövőképpé váltak. Nagyon is közeli jövőképpé.

Leginkább mégis önmagamra haragudtam, mert felborítottam az éveken át gondosan felállított szabályaimat. Mert ismét az utolsó utáni pillanatig próbáltam meglátni valakiben a legjobbat, miközben a saját lelkem épségére kellett volna odafigyelnem. Eluralkodott bennem az érzés: vajon tényleg kevés lennék?

Kár lenne szépíteni, elvesztem a kétségbeesés erdejében. Minden erőm és hitem - főleg önmagamban -, amit szilárdra építettem, újra megrogyott. Elgyengült a hazug ígéretektől, amik a végén úgy szálltak el, mint egy csokor héliumos lufi. Teljesen befordultam a külvilágból érkező hatásoktól is. Minden héten egy barátnő meggyötörten mesélte egy barátnő, hogyan törték össze újra a szívét - ezzel is megerősítve bennem a félelmeimet: a végén úgyis elbukunk.

Idő kellett hozzá, hogy megküzdjek a hazugságaival. Hogy csak egy felvonás voltam a tökéletesen megkomponált drámában. A szívem őt is csak kiretusálta és megfilterezte - csak, mert mindig annyira szeretne hinni az emberekben. Idő kellett hozzá, hogy alábbhagyjon a szégyenérzetem, amiért én szerettem, de valójában engem nem szerettek viszont. Szavak, jelentések nélkül. Tettek, felelősségérzet nélkül. Valakinek semmiség, valakinek minden.

Kétségkívül a legnagyobb csatákat a belső démonainkkal vívjuk. A belső démonainkkal, amelyeket életünk során a világ nap mint nap, közvetve és közvetetten gerjeszt bennünk. Elhinti a magokat, amiket mi, emberek, mindenfajta következményérzet nélkül gondozunk, és táplálunk hazugságokkal, be nem tartott ígéretekkel és ami a legrosszabb, a másik idejének elpocsékolásával.

Idő kellett hozzá, hogy ezt - újra - megértsem. Idő kellett hozzá, hogy abbahagyjam a démonaim táplálását a külvilág zajával, és újra visszatérjek önmagamhoz. Akit én építettem, akiben hittem. Aki valószínűleg nem ezt érdemelte, mégis - így utólag - köszöni szépen a leckét. De vajon el tudja-e majd felejteni a szív az összes sérülést, ha megérkezik az a bizonyos szerelem?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock