Ki tudok borulni a testvéreimtől. Van egy bicskanyitogató szokásuk: az esetek többségében csak akkor hívnak fel, amikor kell nekik valami. Akkor viszont azonnal félre kell dobnom mindent, és maximálisan csak rájuk figyelnem. Mert ha nem teszem, én vagyok a szemétláda...
Persze, ettől még szeretem őket, csak néha rohadtul fel tudják cseszni az agyamat. Hetekre eltűnnek, majd egyszer csak felhívnak, hogy elmondják: összevesztek a párjukkal, esetleg kiakadtak a munkahelyükön. Vagy szívességet kérnek... Én már attól is kivagyok, hogy hetekre eltűnnek. Volt olyan, hogy hónapokig nem jelentkeztek.
Éveken át én voltam az, aki igyekeztem megtörni ezt a szokást: írtam nekik e-mailt, Facebook üzit, felhívtam őket. Persze ilyenkor is főleg róluk folyt a beszélgetés, a személyes találkozást pedig általában elutasították. Ha mégis ráértek, én rohantam hozzájuk, vállalva a késő esti buszozást vagy a hajnali vonatozást - aztán hetekig megint nem jelentkeztek...
Évekig nehezemre esett, hogy ne keressem őket. Mégiscsak a testvéreim: illene tudnom, hogy élnek-e vagy halnak. Nemcsak az irántuk érzett szeretet, hanem a lelkiismeretem is azt diktálta, hogy tartsam velük a kapcsolatot.
Azt gondolná az ember, hogy ezzel mindenki így van, ha fontos neki a másik... Ám egy idő után meguntam, hogy nem kíváncsiak rám. Az egyikük folyton azzal jött, hogy szörnyen elfoglalt, ezért nincs ideje és igénye a családra. "Lehet", hogy ez idővel változni fog, de most nem férünk bele az életébe. Kösz...
A másik azzal érvelt, hogy rettenetesen fáradt. Túl messze lakom ahhoz, hogy meglátogasson. Menjek inkább én Pestre, ha látni akarom. Neked is kösz... A harmadik találta a legjobb kibúvót: "Minek írjak? Előbb-utóbb úgyis keresel." Szóval betelt a pohár: úgy döntöttem, tojok rájuk. Nem fogok egyedül evezni a csónakban.
Én pedálozzak, miközben az egyiknek derogál keresni, a többinek meg jóformán bele sem férek az életébe? Hozzáteszem, egyikük sincs kiküldetésben Kalkuttában, nem a világ megmentésén munkálkodnak, és nagyvállalatokat sem irányítanak. Igen, dolgoznak - elhiszem, hogy kevés idejük van, és ki vannak dögölve egy hosszú hét után. De hogy a húgukra ne legyen pár percük egy héten, az azért túlzás.
Úgyhogy felszívódtam. Több hónapig nem kerestek. Három hónap után előkerült az egyikük, hogy elmesélje: agyára megy az anyósa. Miután végighallgattam a panaszáradatát, megkérdeztem: nem tűnt fel, hogy három hónapja nem beszéltünk? Hát nem. Azóta nagyjából kétszer látom őket egy évben, ebből a karácsony az egyik alkalom.
Továbbra is csak akkor hívnak, ha elegük van valamiből, ha vigyázni kellene a gyerekre, ha kölcsön kérnek, vagy más szívességet szeretnének. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kérdezik meg, mi van velem. A saját monológ után megteszik, de utána gyorsan vissza is terelik magukra a szót.
Egyszer-kétszer nem vettem fel nekik a telefont. Sorjában jöttek az üzenetek: miért nem lehet elérni? Olyankor bezzeg minden kommunikációs csatornát megtalálnak. Amikor pedig nemet mondok egy-egy kérésükre, látványosan neheztelnek, duzzognak, vagy nyíltan közlik: "Pedig számítottam rád." Rossz érzés, hogy ilyenek, de így kell elfogadnom őket.
Tarthatnánk egy nagy, családi lelkizést, hogy megvitassuk, ki ezért a hibás, de abból csak balhé lenne. Ismerek őket: nem adnának nekem igazat, úgyhogy inkább megspórolok magamnak egy testvérháborút. Abban sem reménykedem, hogy valami csoda folytán megváltoznak. Ők már ilyenek maradnak, amíg csak élnek.
Szeresselek, csak mert a testvérem vagy?!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
