Csak egy irány volt megengedett: előre, mindig csak előre. Pedig hónapokig csak a te mosolyodat szerettem volna látni, csak a te hangodat akartam hallani, bárki is volt körülöttem. Nehéz volt újra megbízni másban. Eleinte el sem mertem hinni, hogy újra szerethetőnek találhat valaki. Évek teltek el, mire ki mertem tárni a szívem - mire sikerült ajtót vágnom azon a falon, amit a távozásod után húztam fel az utánad maradt romokból.
A kacsalábon forgó palotából, amit építeni akartunk, csak egy kupac tégla és néhány korhadt, szúrágta gerenda maradt. Pedig olyan szépen indult... Azt hittem, meg tudom valósítani az álmainkat - holott már akkor elrontottunk mindent, mikor nekikezdtünk. Nem vettük figyelembe a körülményeket, elhanyagoltuk az alapozást, azonnal falakat húztunk.
Elég volt egy kis vihar, egy enyhe tél, és megjelentek az első repedések. Már akkor látszott: nem biztonságos, amit létrehoztunk, mégsem javítottuk ki a hibákat. Túlságosan siettünk. Túl sokat akartunk, és túl hamar...
Be kellett volna tartani a játékszabályokat: időt hagyni magunknak, hogy alaposan megismerjük egymást. Hiszen egy könyvet sem úgy olvas az ember, hogy rögtön a közepénél kezdi! Mi mégsem így tettünk. A hirtelen jött vágyak felszították benned a tüzet, én pedig egyre csak fokoztam és tápláltam.
Olyan magasságokba repítettél, ahol soha nem jártam korábban. Szárnyakat kaptam, mint Ikarosz.Örömmámorral telve repültem, aztán persze túl közel kerültem a Naphoz, és lezuhantam. Jobban tettem volna, ha két lábbal a földön maradok.
Hogy hová siettünk? Utólag már tudom: egyenesen a vesztünkbe. Ha a kezdetekkor elég időt szánunk mindenre, biztos alapokon állt volna a palotánk. Nem dőlt volna össze az egész, mint egy kártyavár.
Még mindig együtt járnánk azon az úton, amin aztán egyedül ténferegtem, álmok és vágyak nélkül. Ahol csak azért engedtem magam mellé kísérőket, hogy múlassam velük az időt. Szerencsére már vége az esztelen barangolásnak. Kitaláltam az útvesztőből.
Megtanultam - és be is tartom - a legelemibb szabályt: nem építkezek többé elhamarkodottan. Nem hagyom ki a fontos mozzanatokat. Ha veled is így teszek, másképp alakult volna az egész, és talán még most is együtt lennénk.
Ám nem sírok azon, amit egykor elrontottunk. Nem nézek hátra, csak előre - a jövő felé.
Molnár Csanád novellája.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.