Hiszen a jövőmet azokból a tapasztalatokból kell felépítenem, amelyeket a múltban szereztem. Ha bármin könnyedén túllépünk, akkor semmi értelme sincs annak, hogy átélünk dolgokat. Vannak kimondott és elhallgatott szavak, ahogyan a kegyetlenségnek, ridegségnek is vannak következményei. E szerint kell élni, cselekedni, szeretni.
Nincs kifogyhatatlan készletem makulátlanul fehér és üres lapokból, amelyekkel állandóan új esélyt biztosítok a számodra. Ha szeretem és tisztelem magam, akkor húznom kell egy vonalat, amit ha elérsz, nincs tovább... velem semmiképpen.
Ha a bántásokat folyamatosan megbocsátanám, akkor abban segédkeznék, hogy semmibe vedd a lelkem. Hogy jelentéktelennek titulálhasd, olyan apróságnak, ami folyamatosan karcolható, eltörhető és bármikor összeragasztható.
Rájöttem, hogy különbözünk. Nem csak abban, hogy te férfi vagy, én pedig nő, hogy a hajunk barna és vörös, vagy más étel a kedvencünk. Máshonnan jöttünk, más szülők neveltek minket, és más dolgok épültek belénk olyan mélyen, hogy az egész életünket meghatározzák. Másként érzünk, lelkesedünk - ami neked bőven belefér, az számomra túl sok.
Észre sem veszed a bántásaidat, azt hiszed, addig folytathatod, ameddig akarod, és ha befejezted, meg sem hallgatod a véleményemet. Nincs szín, melyet ugyanolyan árnyalatúnak látunk: ami számomra világos, az neked sötétebb. A csend értéktelennek tűnik a szemedben, a segélykiáltásom pedig feleslegesnek.
Nem volt mindig így. A kapcsolatunk elején az érzéseink és az intenzitásuk hasonlóak voltak, legalábbis ezt mutattad. Ám egyszer levetted az álarcot, mert úgy gondoltad, elég ideig voltál kedves, és most már jöhet a kegyetlen valóság - átmenet és bocsánatkérések nélkül.
Nem érdekelt, mit és hogyan mondasz nekem, ahogy a szavaid okozta fájdalom mértéke sem. "Ez nem akkora probléma! Most megsértődtél? Miért olyan nagy baj ez?" Mindig ezeket a mondatokat ismételted, abban bízva, hogy meggyőzhetsz: a változást nem lehet megállítani, és ami egykor szépnek tűnt, később mutathat komorabb képet. Én persze ne változzak, mert az már sok lenne a kapcsolatunknak, csak nyeljek, és viseljek el mindent a végtelenségig.
Egy nap aztán belenéztem a tükörbe, és elsírtam magam, mert egy összetört arcot láttam, a tekintetemben pedig ezer csalódást. Fájt, hogy az egykor sugárzó pillantásom kopott és fénytelen lett. Attól kezdve nem akartam többé elviselni a bántásaidat. Szabad és boldog akartam lenni, akár egyedül is. Mert rájöttem: nélküled is találok ezer és egy okot, amiért örülhetek a mának, és nyitott szívvel várhatom a holnapot.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.