Életem első szerelme: még szerencse, hogy már régen volt!

Pedig így történt. Nem lettem a gimiben sem menő arc, de alig hittem el, hogy akkor most nyolc év pokol véget ért. Új barátnők, hétvégi iszogatások, a hajamat is végre elkezdhettem növeszteni. Az élet nem csupán szép lassan csorgott be a mindennapjaimba, hanem egyenesen magával sodort. A fiúk foglalkoztattak legkevésbé; én csak örültem, hogy nem vagyok mindenki céltáblája, és izgatottan vártam a kedvenc együttesem közelgő koncertjét.

Az egyik ilyen alkalommal félrehívott, és egy összehajtogatott, kockás papírlapot nyújtott át. Tudtam, mire számíthatok, de azt nem vártam, hogy egy valódi költő veszett el benne. Emlékszem, annyira izgultam olvasás közben, hogy csak átfutottam a sorokat. A vállára dőltem, mire ő megcsókolt.

Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de életem egyik legrosszabb csókja volt. Kissé féltem, hogy akkor most mindig ez lesz, ő megcsókol, én pedig végigszenvedem valahogy. Elkezdtünk járni, de valahogy még mindig nem jött az érzés - egyszerűen csak örültem, és menőnek éreztem magam, hogy van pasim. Sőt, úgy rémlik, akkoriban valaki más tetszett. Ő naponta, hetente ontotta magából a verseket. Azokat a rímelő vallomásokat azóta is őrzöm, hiszen lány ennél szebb, drágább, édesebb ajándékot egyszerűen nem kaphat.

Lopott csókok a kollégium tűzlépcsőjén, minden reggel együtt, kézen fogva indulás a suliba. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem történik, ilyen boldogság nincs. Sajnáltam a többi lányt, hiszen úgy gondoltam, enyém a világ legcsodásabb férfija. Nem csak őt szerettem. Az arcába külön szerelmes voltam, a szemeiben elvesztem, a tenyere puhaságát még most is érzem.

Aztán, ahogy ennek lennie kell, jött a feketeleves. A szexuális együttlétnek - részemről legalábbis - fizikai akadályai voltak. Persze, hogy ez kikezdte a kapcsolatunkat. Fél év idill, másfél év masszív szenvedés. Hiába rúgtam be úgy, hogy azt hittem, meg fogok halni, hiába kértem receptre nyugtatót, semmi nem használt.

Mi nem veszekedtünk, mi üvöltöttünk egymással. Mindig. Olyan gyűlölettel és hévvel, hogy azóta sem értem, hogy férhetett belém ennyi érzelem. Szakított velem, én meg olyan lettem, mint egy zombi. Majd újra összejöttünk. Fogalmam sincs, hányszor ment ez a macska-egér játék, arra emlékszem csak, hogy ez teljesen kikészített.

Nem voltam önmagam, nem hittem, hogy valaha boldog lehetek még, azt meg pláne nem, hogy más férfiak is érdekelhetnek. Mivel nem volt konkrét aktus a kapcsolatban, többször is megcsalt. Nem emlékszem az utolsó szakításra, arra viszont igen, hogy további négy évig még őt szerettem.

Csalódottságot, dühöt éreztem: 15 évesen jöttünk össze, és az egyetem első évében még mindig csak rá vágytam. Arra gondoltam, nem erről volt szó. Tudom, hogy elsőre mindenki megkapja a pofont - na, de ekkorát? Aztán egy agárdi hétvége hozta el a fordulópontot.

Elugrottunk a barátokkal fürdőzni a Velencei-tóra. Úgy voltam vele, hogy ha a szakítás utáni négy év nem volt elég a felejtésre, akkor akármilyen szemét alak is, beadom a derekam. Belefáradtam az ellene való küzdelembe. És akkor valami más lett. Megláttam, mégis üres maradtam. Nem vert ki a víz. Nem vettem szaporábban a levegőt. Egy srác volt csupán, semmi több. Én pedig hat szenvedéssel teli év után végre szabad lettem.

Varga Lea

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock