Meg kellett tanulnom, hogy megérdemlem a pihenést!

Amikor ez a cikk íródott, szombat volt és munkanap. Legalábbis annak, aki a hagyományos értelemben vett munkarendben dolgozik.

Mivel szabadúszó vállalkozó vagyok egy ideje, ezért rám ez nem vonatkozik, így boldogan készülök egy jó kis őszi kirándulásra, fel a hegyekbe, ahol nincs térerő. Itt állok összekészített táskával, talpig felöltözve, indulásra készen - valami mégis visszatart. Nem akartam magammal vinni a munkát, így gyorsan végiggondoltam, hogy tényleg mindent leadtam-e.

Inkább még egyszer visszaülök a gépemhez: leellenőrzöm az e-maileket, végigfuttatom a teendőim listáját, és - addig is - beteszek egy mosást... Aztán rájövök: "énidőzni" ráérek vasárnap is - elvégre mindenkinek akkor van a pihenőnapja, nem lóghatok ki a sorból. Egy pillanat! Mit művelek? Ahogy ülök a gépemnél, egyszer csak bevillan egy nap még irodista koromból.

Évekkel ezelőtt történt: áramszünet lett az akkori munkahelyemen, egyik pillanatról a másikra. Olyan gond miatt, amit - előreláthatólag - hosszú órákon keresztül nem lehet megoldani. Így délelőtt 11 órakor mindenkit hazaengedtek, mondván: nem ülhetünk egész nap gyertyafény mellett, a sötét monitort bámulva...

Akkor éreztem először, hogy nem tudok mit kezdeni a hirtelen jött spontán szabadnappal. Mivel akkoriban minden barátnőm és ismerősöm fixen nyolctól négyig dolgozott, így egy spontán ebéd vagy délutáni kávézás sem jöhetett szóba. A kollégák pedig - akiknek úgy tűnt, nem volt ezzel gondja - azonnal szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, így a közös traccsparti is elmaradt.

Fura érzés volt céltalanul lézengeni a belvárosban - körülöttem mindenki rohant, vagy épp babakocsit tologatott. Kényelmetlenül éreztem magam. Olyan érzés volt, mintha nem tartoznék sehova, hiszen ilyenkor minden rendes ember dolgozik. Legalábbis én akkor így gondoltam.

Forrás: Shutterstock

Szinte szégyelltem magam, hogy tétlenül maradtam. Úgy éreztem, nem lóghatok ki a sorból, így gyorsan átváltottam bevásárló üzemmódba - addig is úgy tűnt, hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Letudtam előre az estére tervezett bevásárlást, rendben - és azután? Hazaérve gyorsan kitakarítottam az egész lakást. Elvégre munkaidőben vagyok: dolgozni kell.

Most, ahogy visszaemlékszem erre, a döbbenettől mozdulni sem bírok: ennyire másoknak és a feladatoknak éltem? Ilyen mélyen belém ivódott az, hogy nem engedhetem meg magamnak a pihenést, a kikapcsolódást, miközben mások dolgoznak? Hogy csak azután ülhetek le egy kicsit, ha körülöttem minden és mindenki rendben van?

Rá kellett jönnöm, hogy ez mindig is így volt. Még a kötetlen munkaidőm ellenére is szorongok, ha mondjuk, 11 órakor elmegyek kávézni egy barátnőmmel - hiszen tuti biztos, hogy akkor hív az egyik ügyfelem, hogy azonnal javítsak ki valamit. Olyan, mintha még mindig egy rövid póráz kötne az előző életemhez, és szinte bűntudatom van, ha eltávolodom a gépemtől.

Akkor most mi a megoldás? Mindig legyen nálam "esernyő", hátha akkor nem esik? Veszek egy laptoptartóval ellátott vízhatlan hátizsákot, egy több terrás mobilvinyót, így - felmálházva bár -, de bármikor könnyedén elvégezhetek egy-egy váratlan munkát, és közben kávézhatok is egyet a barátokkal. A másik opció, hogy felmegyek a hegyekbe, ahol tényleg nincs térerő - csak én vagyok és a magamra fordított idő. Hiszen fel kell töltődnöm ahhoz, hogy másoknak is adni tudjak...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?