Meddig tűrhet egy jó feleség?

Tavasz volt, olyan, amelyik nem tudja eldönteni, hogy még a télhez szeretne ragaszkodni, vagy rögtön fejest ugrana a harmincfokos hőségbe. Az időjárás ennek megfelelően kiszámíthatatlan: napsütés és eső váltották egymást, majd szél kerekedett, aztán csend lett.

Minden nap ilyen volt, csak a sorrend váltakozott: először eső, aztán meleg - vagy fordítva. Pénteken nemcsak a közeledő hétvégének lehetett örülni, de a bevásárlást is el kellett még intézni. A fiatalasszony rutinosan, a szórólapokat gondosan átnézve készült rá, remélve, hogy így talán kevesebb időt kell a boltokban eltöltenie, és a pénztárak előtt gyűrűző sorokban állnia.

A kocsi, amit az üzletből tolt ki, nehéz és nehezen irányítható volt: a bal jobbot, a jobb pedig baloldalt jelentett számára. Ő mégis küzdött vele, mert még ez a küszködés is sokkal könnyebbnek tűnt, mint amit nap mint nap átélt.

A házassága romokban hevert - amit csak ő ismert fel. Férje nem akart ilyen "kicsiségekkel" foglalkozni. Várt, hogy a felesége "kiheverje" ezt a szomorú, bánatos időszakot, ami a munka, a gyereknevelés vagy a tavaszi fáradtság számlájára írható. Mármint a férfi szerint. A nő többször próbált beszélni vele, mesélni a fájdalomról, ami benne növekszik, és aminek nem enged utat, hanem próbálja eltemetni, egyre mélyebbre és mélyebbre.

A nagyanyja is a szőnyeg alá akarta söpörni a gondokat, és csak ilyesmit hajtogatott: "Hallgatni arany, és ha egy nőnek nem elég nagy a köténye, akkor vegyen nagyobbat! Nincs nagy probléma, csak kis kötény!" Bírni, cipelni kell a terheket, mégpedig csendben, ez a jó házasság és a boldogtalan feleség titka. A fiatalasszony eleinte megpróbált beszélni, majd mivel a hangját senki nem hallotta meg, azt gondolta, talán majd a csendjét meg fogja. Ezer kimondatlan szót, fájdalmat temetett el így magában.

Forrás: Shuttertsock

 

Tehát keményebb megpróbáltatásokban volt része otthon annál, mint hogy nem irányítható a bevásárlókocsi. Felnézett az égre, mert már a saját árnyékát sem látta. Nem csoda, a nap nem sütött, mivel hatalmas felhők takarták el. Először világos, majd sötétszürke színben. Egyre több és egyre vastagabb rétegben borították be az eget. Látszott, hogy készül valami, valami hatalmas, a kék eget szétrobbantó, napot világgá űző dolog.

Mintha a felhők az asszony lelki világát tükrözték volna vissza, ugyanolyan színben és erővel - de hangtalanul. Mert hiába gyűltek és lettek egyre sötétebbek a fellegek, a dörgés elmaradt. Megszokott, sőt, szinte elvárt ilyenkor, hogy egy hatalmas hang jelezze a közelgő vihart, de most nem volt semmi. Zavaróan, rémisztően semmi. A nappal éjszakává változott, a baljós előjel fenyegető égiháborúvá. Villámlott, de nem dörgött, zuhogott, de nem dörgött. Csend volt, miközben a felhők reménytelenül zokogtak.

Hol lenne most jobb? Fenn, a sötétben a felhőkkel, amik csak úgy jöttek, felszakították az égboltot, majd továbbmennek? Vagy itt, lenn, biztonságban ugyan, de vágyakozva nézve arra, milyen lenne ekkora tekintélyt parancsolni? Eltakarni a fényt, és várakoztatni a tavaszt? Melyik ad, és melyik vesz el? A vihar pusztít, rombol? Egy férj pedig ad és teremt? Mindig így van ez?

A kérdéseket válaszok követték: igazak, őszinték. Az asszony arcán pedig már nemcsak az esőcsepp pergett, hanem a könnye is, mert megszületett a válasz: harcolni, küzdeni, élni és elválni. De nem csendben. Hanggal, zokogással, zajos, örömteli megtisztulással. A felhők pedig mentek, és átadták a helyüket annak, aki sokat várt már erre, annak, aki nagyobb viharra készül, mint ez a mostani.

Ferencz Gabriella novellája

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?