Túl sokáig próbáltam megfelelni neked...

Először mindketten önmagunkat adtuk, azt mutattuk, amilyenek valójában vagyunk. Másodszorra én már próbáltam azt mutatni, hogy olyan vagyok, mint amilyennek látni szerettél volna - míg te nem változtál. Harmadszorra már nemcsak úgy tettem, hanem olyanná is váltam - pedig sosem szerettem volna. Mert addigra már csak téged szerettelek, magamat nem. Meg akartam felelni. Pedig ez nem vezetett a boldogsághoz - én mégis azt hittem.

Azért nemcsak elvettél, sokat kaptam is tőled, leginkább kemény mondatokat: "Nem tudok szeretni, senkit! Téged sem, annyira semmiképp, amennyire te szeretsz engem!" Sírtam, azt hittem, hogy ez fáj, de rájöttem, hogy az fájt, amit önmagammal műveltem, és te velem.

Megváltoztattál, megváltoztam, elfogadtad, elfogadtam, rideg voltál, megaláztál. Az elején sem működött, amikor még mindketten önmagunkat adtuk: a természetességet, lazaságot, szenvedélyt. Erősek voltunk, mint két hurrikán, két különböző irányból érkező viharfelhő, amelyek közeledni akartak a másikhoz. De az ellentétes erők egymás ellen hatnak, sosem törekednek egyensúlyra.

Te okoztad ezt, és ahogyan egy szétköltözésnél a holmikat, a ruhákat, úgy most vidd el, ami a tiéd, ami hozzád tartozik, amit nem én akartam, és nem is én alkottam! Vidd, ami rád és nem rám jellemző! Vidd mindenedet: a rideg, bántó szavaidat, a semmibe vesző tekintetedet, a túlságosan is erős, birtokló ölelésedet!

Vidd a testedet, és a lelked helyén lévő ürességet! Ne hagyj itt semmit, ami rád emlékeztet - hiszen úgysem tudlak könnyen elfelejteni. Elég csak a tükörbe néznem, és a szomorú tekintetemet figyelnem. Elég a naptárra néznem - ennyi időt elvesztegettem? Ennyi ideig reménykedtem? Minek és miért? Kinek és kiért?

A mobilom a kezemben, a számod, a képeid már töröltem, hogy könnyebb legyen... nekem. Töröltem, hogy gyorsabban felejtsek. Töröltem, hogy helyet teremtsek... másnak, aki engem szeret, nem pedig önmagát. Akinek én is fontos vagyok. Ezt a hidat már egy ideje építem, de nem azért, hogy összekössön minket, hanem azért, hogy elszökhessek.

Ferencz Gabriella

Nyitókép: Shutterstock