Az érintés hatalma a szívre

Nem ébreszt fel teljesen, mégis élesebb lesz a tudatom. Két világ közt rekedek, a szó legjobb értelmében. Mosolyra húzódik a szám, de nem nyitom ki a szemem. Helyette inkább csak igyekszem minél pontosabban az emlékezetembe vésni a pillanatot.

Nem akarom, hogy örökké tartson, hiszen ebben pont a mulandóság a szép: egy apró cselekedet, egy szívmelengető érzés, és az élet megy tovább. Nem akarom, hogy tovább fokozódjon, hogy féktelen szenvedélybe csapjon át, mert ezt a pillanatot a finom óvatosság teszi felejthetetlenné.

Nem akarok semmit sem kezdeni vele, csak beleengedem magam az érzésbe - és köszönöm neked. A kezed után nyúlok, és finoman a mellkasomhoz vezetem: magamhoz ölelem, mint kislány koromban a rongybabám - így alszom tovább, teljes békében.

Nem firtatod, hogy a másiknak ez mit jelent, mert tudod: a pillangó is csak addig szárnyal szabadon, míg meg nem érintik a szárnyát. Nincsenek elvárásaid, nem kapcsolsz a történtekhez jövőbéli meséket - hiszen alig ismeritek egymást, és ki tudja: talán ez volt az ismeretségetek csúcspontja?

Talán azért sodort minket össze az élet, hogy megbizonyosodjak: igenis vannak még vakolatmentes, csupaszon is szép emberi pillanatok az életben. És nem kell hozzá ígéret, nem kell hozzá holtomiglan, de még csak egyetlen kimondott szó sem. Nincs benne semmiféle üzlet. Nem számít a tegnap, nem számít a holnap: csak az, hogy itt vagyunk, és ha úgy érezzük, adunk egymásnak valamit.

Korábban azt mondtam volna, bárcsak mindennap részem lehetne ebben - ma már viszont tudom, hogy ilyen nem létezik. Attól, hogy két ember együtt él, még nem lesz minden napjuk gyöngyös láncra fűzve. Attól, hogy egy párt alkottok, még nem biztos, hogy meghitt kapcsolatban éltek. És sokszor azt érzem, hogy az ehhez hasonló pillanatokat pont az hozza létre, ami a legtöbb párkapcsolatból hiányzik: a spontaneitás, a téttelen őszinteség, a játszmamentes lét.

Nyitókép: Shutterstock