Ha sosem éheztél, nem is tudhatod, mekkora kincs az étel.

A szokásosnál is feszültebb volt a reggel. A buszmegállóban tömtem magamba a szendvicsem, mert otthon már nem volt időm, de a nagy tolongás miatt inkább feladtam, és a maradékot gyorsan kidobtam, mielőtt a busz bekanyarodott volna elém.

Alig múlt fél nyolc, én meg már fültanúja voltam egy ellenőr-bliccelő összecsapásnak, álldogáltam egy kismama mellett, akit a bedugott fülű székfoglalók észre sem vettek, majd egy idős hölgyet úgy fellökött valaki, hogy hátra sem nézett. Pillanatok alatt összekapkodtuk a járdán heverő cuccait: egy pénztárcát, egy noteszt, egy mobilt, néhány darab kekszet és egy almát. Az asszony egy gyors köszönöm után elballagott, bennem pedig megindított egy emléklavinát.  

Forrás: Shutterstock

A mamánál is mindig volt egy kis ennivaló. Mindegy, hogy hova indultunk, orvoshoz, templomba vagy a piacra, az utolsó mozdulatával bepakolt az ódivatú bőr táskájába valami túlélő csomagot. Gyerekként csak szimplán nem értettem, kiskamaszként égőnek találtam, felnőttként aztán megtanultam tisztelni ösztön vezérelte szokását. Szűkszavú "igaz meséi" (ahogy ő hívta élettörténetét) olyan mélyen megérintettek, hogy egészen valóságosnak éreztem a gyomorsav marását, nyálam felgyülemlését, kezeim remegését.

A háború idején náluk mindenből étel készült. Ennek ellenére állandóan éheztek. Magok, füvek, kérgek, maroknyi étkek kerültek a gyomrába - főleg azért, mert ő volt a család legkisebbje. A felnőtteknek annyi sem jutott. És a korgó gyomor hangja, a mindig üres szekrény ajtajának nyikorgása, a "nincs, kislányom" ismétlődő dallama félelemmé keveredett a szívében. Rettegett az éhezéstől.

Forrás: Shutterstock

Jóval később, amikor már nem kellett nélkülöznie, megbékélt az élettel és az étellel. Legalábbis azt bizonygatta. Mi azonban jól láttuk, hogy az étel továbbra is szürreálisan központi helyet foglalt el az életében: volt egyfajta remegő idegesség abban, ahogy a rizst lapátolta vasárnaponként. Nem csak az evés okozott neki örömet: csiklandósan jóleső érzés volt számára az étkezésekről beszélni. A legnagyobb bűnnek pedig az ételek elpocsékolását tartotta: este tízkor megette a száraz kenyeret, amit másnap az állatoknak szántunk.

Annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy már csak azt vettem észre, hogy megérkeztem... Ahogy megcsapott a vásárcsarnok hamisítatlan illata, felderültem: imádom a színek, ízek és formák kavalkádját, a zöldségek, gyümölcsök és húsok csábítását. A csendesíthetetlen alapzaj lassan kinyomta a fejemből az emlékeket.

Még utoljára eltűnődtem azon, hogy vajon létezik-e arany középút a háborús évek alatti (és, valljuk be, ma is létező) siralmasan félelmetes éhezés, és a manapság minket körülvevő, tobzódó-pazarló dúskálás között... Jó lenne megtalálni.

Te mennyire élsz pazarló életmódot?

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek