Sohasem késő, hogy új álmot válts valóra

Mi leszel, ha nagy leszel? Mindegy, hány éves vagy, nincs olyan korszaka az életnek, amikor elveszítené a létjogosultságát ez a kérdés. Maximum a "nagy" szó kerül idézőjelbe, jelezve, ha már felnőttél. De amíg nem csapódik rád a koporsód fedele, addig mindig van lehetőség valami új dologban kipróbálni magad.

Egy kisgyerekből bármi lehet. Nemcsak a távoli jövő tartogat nagy lehetőségeket, hanem azonnal lehet belőled királylány, hajóskapitány, űrutazó. Vagy egy űrutazó hajóskapitány, aki királylány is. Nincs lehetetlen. A világod még nem egy zárt rendszer, ami faltól falig ér, hanem a szárnyaló fantázia határtalan kalandparkja.

Aztán ahogy nagyobbacska leszel, elkezdesz reálisabb álmokat dédelgetni arról, hogy orvos, tanár, nyomozó vagy boltos lesz belőled. De a reálisabb nem jelenti azt, hogy életszerű. És ez nem is baj.

Forrás: Shutterstock

A közelmúltban végeztek egy kutatást arról, hogy a Z generáció hogyan képzeli el a jövőjét. Több ezer iskoláskorú gyereket kérdeztek meg, és a válaszadó gyerekek háromnegyede az online tartalomgyártást, a "youtuberkedést" tartja felnőtt élete álomfoglalkozásának. Elképzelem, hogy milyen eredményeket hozott volna ez a felmérés a saját generációmban. Nos, mi nagy többségben cowboyként képzeltük volna el magunkat, míg a maradék osztozott volna az indián, az "Onedin kapitány" és a "Linda" foglalkozásokon.

12 éves voltam, amikor apám adott nekem egy tenyérnyi földet a kert sarkában. Zsebkendőnyi terület volt, az egyik felében volt pár tő bab és törökszegfű, a másikban földieper. Imádtam bíbelődni vele, még egy füzetet is vezettem arról, melyik növénykém hogyan fejlődik, hány cm-t nőtt egy nap. Eleinte tudós akartam lenni, aki majd keresztezi a babot a törökszegfűvel, és egy olyan növényt ad a világnak, aminek finomsága és szépsége felülmúlhatatlan. Aztán szép lassan belesimultam a valóságba, és mire pályaválasztásra került a sor, már nem akartam más lenni, csak kertész. Az iskola amellett, hogy megtanította a szakma alapjait, sok évre elvette a kedvem attól, hogy tényleg kertészként találjam meg önmagam...

Ott álltam a felnőttség küszöbén, és amilyen magabiztos tud lenni egy gyerek, ha megkérdezik tőle: "Mi leszel, ha nagy leszel?", olyan bizonytalanná válik az ember, amikor már tényleg számít ez a kérdés. Mert úgy képzeled, hogy a döntésed végleges lesz, egész életedre szóló. És ez ijesztő. Mintha egy ember életútja olyan lenne, mint az Amerikát keresztben átszelő 66-os út. Nyílegyenes, egyhangú és szürke.

Forrás: Shutterstock

Kétségbeejtő kilátások. Így aztán amellett, hogy sok mindenben kipróbáltam magam, úgy határoztam, az lesz a legjobb, ha író leszek. Olyan, aki csak szépirodalmat vagy még annál is szebbet ír. Akinek a kötetei díszes bőrkötésben sorakoznak majd minden kultúrsznob polcán, Dickens és Shakespeare mellett. Minimum.

Itt meg is ékeztünk a "Mi leszel, ha nagy leszel?" személyes evolúciójának következő állomásához. Huszonévesen már tudod, hogy az élet nem egy útszéli vurstli, ahol bármelyik játékot kipróbálhatod. Már ismered magad annyira, hogy tudd: a körhintán szédülni és hányni fogsz. De még mindig tudsz hinni abban, hogy nem nagy kunszt az ötpálcás főnyereményt megkaparintani a céllövöldében. Ezerből egyszer ez így is van.

Ám, ha nem te vagy az az egy az ezerből, az álmaid szép lassan hozzád szelídülnek. Az elképzeléseid és a realitás kézen fogva kísér, már ismered a határaidat. Az életed derekára megtanulod, hogy a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre nem egy konkrét választ kell adnod.

Végülis kertész lettem és blogger. Talán úgy tűnik, ez a két dolog távol áll egymástól, pedig az alapja mindkettőnek ugyanaz: az alkotás motivál. Ugyanolyan elégedetté tesz egy virágágyást megkomponálni, mint egy új blogbejegyzésben játszani a szavakkal.

Egy keleti mondás szerint, egy kert sosincs kész. Ahogy egy élet sem.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?