Nálad őskáosz van! – Így tudod kezelni a kényszeres rendrakással küzdő barátot

Bevallom, nekem soha nem a makulátlan rend és tisztaság volt az első számú szempont, mert szeretem jól érezni magam a saját otthonomban. Így nálam az élet nem a kényszeres rendrakásról szól, ezért bizony előfordul, hogy egy pulóver a kanapén hever, vagy a konyhapulton marad a kávésbögre – és még sorolhatnám. A barátnőm viszont teljesen más, az ő szobájában minden színek szerint van rendszerezve, a könyvek magasság alapján sorakoznak, és a törölközők katonás rendben hajtogatva pihennek a szekrényben. Amikor átjön hozzám, már két nappal előtte stresszelek, mert tudom, hogy legyen bármilyen rend nálam, az ő szemében az maga lesz az őskáosz.

Egy ideig azt hittem, hogy ez csak különbség köztünk, és nincs ebben semmi különös, de ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem, hogy nem egyszerű rendszeretetről van szó, hanem valami másról. Valahogy éreztem, hogy a kettőnk közötti különbségben nem én vagyok a túlzó, hanem ő. A kényszeres rendrakás nála egyfajta belső feszültség, amit csak úgy tud oldani, ha minden tökéletesen a helyére kerül. Ha egy párna ferdén áll vagy nem a megfelelő sorrendben, az neki nem apróság, hanem zavaró tényező, amit azonnal korrigálni kell.

Hol a határ a rend szeretete és a kényszeres rendrakás között?

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi számít normálisnak, és mikor beszélünk túlzásról. Az, hogy valaki szereti a tiszta, rendezett otthont, teljesen érthető, sőt sok szempontból követendő is. A gond ott kezdődik, amikor az elképzelt ideális rend hiánya aránytalan indulatokat vált ki, a környezet nem tud alkalmazkodni az elvárásokhoz és ez állandó feszültséget gerjeszt. Ha például ez a bizonyos barátnő átjön hozzám, akkor egy egyszerű filmnézés sem biztos, hogy felhőtlen lesz, mert ha egy takaró nem pontosan van összehajtogatva a kanapén, az már kizökkenti őt.

Ez pedig már nem az egészséges alkalmazkodás, hanem egy olyan helyzet, ahol az egyik fél folyamatosan feszültségben él. A kényszeres rendrakás mögött sokszor szorongás áll, amit kívülről nehéz megérteni, de attól még valós. A rend ilyenkor nem csupán esztétikai kérdés, hanem biztonságérzetet ad. Ezt felismerni fontos, mert, ha csak legyintünk rá, és annyit mondunk, hogy „ne csináld már”, azzal nem oldjuk meg a problémát.

Mit tehetek, ha megőrjít ez a helyzet?

Őszintén szólva volt olyan pillanat, amikor legszívesebben rávágtam volna, hogy lazítson már, nem dől össze a világ attól, ha egy pohár a mosogatóban marad. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem visz előre. Ha én gúnyolódom, vagy bagatellizálom az érzéseit, az csak még jobban megerősíti benne azt, hogy neki kell kontroll alatt tartania mindent.

Ami segített, az a nyugodt beszélgetés volt, még akkor is, ha nem ment könnyen. Elmondtam neki, hogy az állandó megfelelési kényszere fárasztó nekem, és szeretném, ha az otthonom nem vizsgaterem lenne, hanem egy hely, ahol nyugodtan élhetek. Megpróbáltam megérteni, hogy neki mit jelent a rend, és miért okoz benne szorongást a legkisebb eltérés is. A kompromisszum nálunk azt jelenti, hogy vannak közös szabályok, amiket betartok, mert tisztelem az igényeit, de közben ő is próbáljon tudatosan lazítani, és nem minden apróságon fennakadni. Persze ez nem megy egyik napról a másikra, és néha visszacsúszunk a régi mintákba, de legalább már nem egymás ellen harcolunk, hanem a helyzet ellen.

Azt tanultam meg ebből az egészből, hogy a kényszeres rendrakás nem pusztán idegesítő szokás, hanem sokszor belső feszültség jele, amit nem lehet egy legyintéssel elintézni. Ugyanakkor az sem egészséges, ha valaki a saját otthonában folyamatosan próbál megfelelni, és emiatt szorong. 

 Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor talán a rendetlenség és a túlzott rend között is meg lehet találni az arany középutat.

Nyitókép: 123rf.com