Csak ült és nézett. Nem, nem maga elé, messzire, nagyon messzire. A kemény pad nyomta a hátát, de tiszta erőből tolta magát hozzá, fájjon csak, megérdemli.
Nem esett jól az a szokatlanul meleg sem, mert ilyentájt szeptemberben már nem illik kánikulának lenni, meg ennyire sütnie a napnak, szinte égette a feje tetején a sötét haját. A halántékán csorgott le az izzadság, az arca vöröslött. Nem törölte le, és nem ült odébb. Körülnézett, mindenki az árnyékba húzódott, mert hát ki akarna ősszel napszúrást kapni? De ő csak azért is a napon maradt.
Amikor reggel elindult otthonról, még hűvös volt, pulcsi is volt rajta - a nagy meleg ellenére sem vetette le. Ennyire szép időben a fél város a parkban sétált. Ő dolgozott, de a műszak végén alig várta, hogy ő is a parkba mehessen. Eltervezte: sétál, nézelődik, csak úgy van. A fák színes leveleire, a tó békalencsés szagára vágyott. Megfigyelte, hogy augusztus huszadika után minden megváltozik - őszszag lesz.
Amikor kicsi volt a fia, ilyenkor szedték vödörszámra a gesztenyét. Meg tobozt, meg makkot. Egész kis gyűjteményt hoztak össze, aztán otthon ajtódísz meg gesztenye emberke lett belőle.
Szerette, hogy olyan sokan szeretik még ezt a parkot. Rengeteg ember, lehet nézelődni. Szerette figyelni az embereket és kitalálni a ruhájuk, a kinézetük, a mozdulataik alapján, hogy hány évesek, milyen viszonyban vannak egymással, és a legfontosabb, hogy szeretik-e egymást. Hitte, hogy ez látszik.
Szemével Fruzsit kereste. Tudta, hogy ők is ebbe a parkba szoktak jönni. Nem látta két éve már, csak a képeket, amit megosztott a Facebookon. Nem igazán érdekelte, mert amikor reggelente átpörgette a közösségi oldalt, a híreket kereste a szemével - az ismerősök bejegyzésein csak átsiklott. Hírmániás volt, ezeket az oldalakat kedvelte, és reggel, ébredéskor a telefonja képernyőjén keresztül a világ összes információja áradt felé - magyarul és angolul is.
Na, ezek érdekelték. Családi képek meg nyaralás nem igazán. Szóval, azért néha bele-belefutott egy-két képbe az ismerőseitől, azoknak nagyon örült. Erre jó a Facebook, hogy nem kell osztálytalálkozókat szervezni, mert úgyis a fél ország az ismerőse egymásnak. Így fölöslegessé válnak a nagy, összeborulós találkozók.
Ledöbbent, amikor a múltkor átszámolta, hogy mikor látta utoljára az osztálytárasit: amikor a gyereke született. Az meg már húsz éves. Biztosan ők is megöregedtek, mondjuk, ez nem is baj, mert akkor élnek.
De vajon az élet megcibálta-e őket? Ez azért szeretné tudni. Mert ilyet nem nagyon oszt meg senki magáról. Mindenki nyaral, jól érzi magát, sikeres, sőt, a gyereke is szép. Nincs helye másnak.
Ekkor megtalálta, amit keresett: Fruzsi a férjével, a totyogós kisfiával és a pár hetes kislányával korzózik a parkban. Az árnyékban, ahogy a rendes emberek szokták. A kisfiú az apja kezét fogja, beszél, beszél megállás nélkül, apja válaszolgat neki. A babakocsiban békésen alszik a kislány. Fruzsin nem látszik, hogy két év alatt két gyereket szült, a haja is gyönyörű, mint régen, a derekáig ér. A kisfiú kavicsot szed, apja mellé guggol, válogatnak, melyikkel lesz jó majd kacsázni a tónál. A nő leül egy padra, kezét a babakocsin hagyja, hogy a ringatás folyamatos legyen, fel ne sírjon a kislány.
Nem akarta nézni. Mit érdekli őt, hogy mások szedik a leveleket - az úgyis kukába kerülő szemetet. Meg oké, hogy most aranyosak a picurka gyerekek, de már most is csak a gond van velük, mindig ordítanak, nem lehet velük beszélgetni, csak zavarják a felnőtteket. Őt is. Nagyon. Nem néz rájuk, azért sem. Csak maga elé, messzire, ebben a melegben.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
