Sorsszerű találkozásnak éreztem kettőnk megismerkedését!

Az első találkozásunkkor ő 21 éves volt, én meg 33. Akkor még eszembe sem jutott férfiként tekinteni rá. Hosszú hajú, lázadó, dühös fiatalembernek láttam. Bár harcművészeteken edzett testének látványa a masszőr vizsgán többünket is megbabonázott, én a szemét is figyeltem. Hatalmas mélységet láttam benne, melyet akkor dühével és különc stílusával palástolt.

Évekkel később szintén véletlenszerűen találkoztunk, egy hegyvidéki szállodában dolgozott. Döbbenetes találkozás volt. Addigra már finomodtak a vonásai, most leginkább egy hegyi remetéhez hasonlított. Figyelemreméltó volt a belső érettsége, és egyre növekvő tudatossága. Akkorra már a forrongó dühét átalakította, finomította, és sokkal nyugodtabbnak láttam. Elkezdett izzani körülöttünk a levegő. De mindketten foglaltak voltunk, ezért nem történt semmi. Újabb évek teltek el.

Épp egy külföldi munka után készülődtem haza, mikor érkezett tőle egy üzenet: "Itt az ideje, hogy újra találkozzunk. A Margit híd közepén várlak, négy nap múlva, 10 órakor." Emlékszem, aznap a napfény is perzselő volt. Valójában a belső tüzet éreztem, ami olyan erővel kapott bennem lángra, mintha egy forró üstben ültem volna. Áramütésszerű volt a találkozásunk. Azonnal a karját nyújtotta, és együtt indultunk el. Viharos szerelem lett belőle.

Szó szerint, mivel mindketten épp a szülői házban leltünk átmeneti menedéket: ő egy távoli városban, én meg a fővárosban. Így jelentős fizikai távolság választott el minket egymástól. De ahol akarat van, ott van megoldás is. Én így is álltam hozzá. Mindennap beszéltünk, megnyíltunk egymásnak, amennyire egy férfi és egy nő között lehetséges. Hol én voltam náluk, hol ő jött hozzánk. Szerelmesnek éreztem magam.

Azt éreztem, ő az Igazi. Biztos voltam ebben. Már a közös jövőnket tervezgettük, tovább szerettünk volna lépni, egy közös otthonba. Gyorsan túl közel kerültünk egymáshoz. Igaz, volt időnk előtte a másikról képeket alkotni, fantáziálni, de a valóság az egészen más - ezt csak később értettem meg. A rózsaszín köd elhomályosítja az éleslátást.

Én ennek ellenére kikezdhetetlennek gondoltam a kapcsolatunkat. Csak Tamáson múlt, hogy melyik utat választja. Hagyja magát befolyásolni, vagy kitart a szerelmünk mellett. Az utolsó találkozásunkkor már éreztem rajta a bizonytalanságot, és végül nem a kapcsolatunkat választotta. Még egy üzenet érkezett tőle, amiben időt kért. Aztán végleg eltűnt. Minden magyarázat nélkül - ez óriási űrt hagyott bennem.

Ugyan az elején bizakodó voltam, hiszen bíztam még benne, de aztán újabb válasz nélküli hetek, hónapok következtek. Szenvedély és szerelem nélküli mélységbe taszítottam magam. Meg akartam halni. Úgy éreztem, nélküle nincs értelme az életemnek. Ő a másik felem, és mintha most kiszakították volna belőlem. Az egyik nap még itt a (túlidealizáltan) boldog szerelem, a közös jövő képe, a következőben csak az üres, néma csend.

Tamás megmutatta nekem, hogy valójában a szenvedély, a szerelem nem kettőnk között volt, ő csak visszatükrözte azt, ami bennem van. Ha ezt újra át akarom élni, akkor vissza kell találnom saját magamhoz. Ez sikerült is - persze nem azonnal. A harag, a kétség és a keserűség (hosszú) időszaka után megbékéltem vele is. Újra elkezdtem táncolni, örülni és kapcsolódni az életemhez.

Kriszta történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock