"Itt majd rendbe tesznek, megtanulok egyedül boldogulni" - gondoltam. Aztán az első ebédnél leültették velem szembe ŐT... Ha ezt előre tudom, be sem megyek, mert nem arra készültem, hogy ott találom meg az Igazit. Sőt, édesanyám külön a lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ne itt fogjak férjet magamnak - ismervén a leánykáját, akit egy kedves szó is levesz a lábáról.
Forgattam a szemem naivan, és noha kigyógyulni készültem a Borderline személyiségzavarból, az osztály hamar "randivonallá" változott. Eleinte csak a lilahagymáját osztotta meg velem, majd rendszeressé váltak a közös kávézások. A terápiákon is egy csoportban voltunk, és "véletlenül" mindig a másik mellé ülve meséltük el lelkünk szomorú titkait a többieknek.
Egyik szombaton színházba vittek minket: "Megvolt az első közös program" - mondta, mintha egy randiról beszélne. Első randevú... milyen nevetségesen hangzik ez így, a pszichiátrián. De akkor már én is azon gondolkodtam, hogy itt valami elindult - bennem legalábbis biztosan.
Innentől kezdve már csak annyit tudtam, hogy beleszerettem: nem a külsejébe, nem a gondolataiba, hanem a lelkébe. Próbáltam tartani magam egy darabig, de egyszerűen olyan könnyed, álomszerű és magától értetődő volt minden, hogy képtelen voltam ellenállni ennek a mérhetetlen törődésnek. Pont olyan volt, mint a mesékben: ő virágot hozott, én átöleltem, ő kezet csókolt, én jó éjt üzenetet küldtem neki.
A maga természetességében ez egy gyermeki szerelem volt. Mi ketten életre szóló fogadalmat tettünk egymásnak, szemben az egész világgal, miközben pontosan tudtuk: soha nem lehetünk együtt igazán. A "MI" csak bent létezett, a kinti életben két külön világ voltunk. Ő a szerfüggő, én a Borderline-os.
Két beteg lélek, akiknek nem volt vesztenivalójuk, ezért szeretetet, felhőtlen boldogságot adtak egymásnak, és nem vártak érte semmit cserébe. Önzetlenül, feltétel nélküli elfogadással fordultak egymás felé - félretéve a sötét múltat, a szomorú jelent, az elvonási tüneteket, a hangulatingadozásokat és a depressziót. Bent napsütés volt: finom csókok, homlok puszi, reggeli simogatások és egy fényes jövő, ami csak az álmainkban létezett. Ott és akkor, de nem tovább.
Kemény dolog az elengedés, az embernek belesajdul minden porcikája. Ahogy kinyíltak az első hóvirágok, úgy távolodtunk el mi is egymástól, így ma már külön utakon folytatjuk tovább. Mesénknek nem lett happy endje: visszaesett, és én is küzdök a démonaimmal. Hiszem, hogy mindketten keményen harcolunk azért, hogy ismét talpra álljunk, és nem telik el nap, hogy gondolatban ne támogatnánk egymást. Ami pedig a legbizonyosabb, hogy soha nem felejtem el, amit egymásnak adtunk ott bent, a pokoli édenben: egy tiszavirág életű, de igaz szerelmet.
Nagy Alexa
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.