Még nem állok készen az anyaságra...

Az ismerőseim nem értik, hogy miért hezitálok, hiszen minden feltétel adott a családalapításhoz. És őszintén szólva, én sem értem saját magamat... Pedig mostanában sokat agyalok ezen a témán - bár amit az utóbbi időben művelek, azt inkább önmarcangolásnak nevezném. Tudom, lépnem kellene, mert nem leszek már fiatalabb, de minél hangosabban ketyeg a biológiai órám, annál nehezebben tudok dönteni. Kétségek között vergődöm, érvek és ellenérvek százai sorakoznak előttem.

Elképzelni sem tudom, hogy lenne annyi erőm és energiám, amennyit egy csöppség gondozása igényel. Eleve egy szorongó, aggodalmaskodó típus vagyok, és ha nem alszom eleget - márpedig a kisgyerekes anyukákkal ez így van -, az csak ront a helyzeten. Szülőnek lenni hatalmas felelősség, és fogalmam sincs, hogyan tudnék helytállni ebben a szerepben, amikor sokszor még a magam dolgaival sem tudok megbirkózni. Ráadásul a türelem sem éppen az erősségem.

Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy rendbe tegyem a gondolataimat, és rájöjjek, hogy mi lehet az érzéseim hátterében. A szüleim elváltak, amikor egyéves voltam. Anyámtól megkaptam minden figyelmet és szeretetet, így tudom, hogy egy ember egyedül is képes felnevelni a gyerekét. De mégis attól félek, hogy én nem lennék ilyen bátor és erős, ha hasonló helyzetbe kerülnék. Vészesen fogy az időm, de kénytelen vagyok beismerni, hogy talán még soha nem rettegtem ennyire az anyaság gondolatától, mint most. Tele vagyok kételyekkel és kérdésekkel:

• Mi lesz, ha betegen születik a baba? (Tisztában vagyok az életkoromból adódó kockázatokkal.)
• Jó anya leszek-e?
• Hogyan változik meg az életem?
• Bírom-e anyagilag?

Ami a legszörnyűbb az egészben, hogy már nem toporoghatok sokáig egy helyben, döntenem kell - vagy így, vagy úgy. De nem tudom, mikor jutok el arra a pontra (már, ha egyáltalán eljutok), amikor azt mondom: készen állok egy új kezdetre.

Nyitókép: Shutterstock