Hajnali öt van. Megint kidobott az ágy, pedig alig aludtam három órát. Egy ideig a plafont bámulom, aztán kikászálódom, és elvonszolom magam a konyháig. Kialvatlan vagyok, ólomnak érzem a lábaimat, és valami feszít belülről.
Iszom egy kávét, aztán bemászom a meleg vízzel teli kádba, hátha az segít. Elnyújtózom a habok között, nem nyomkodom a telefon kijelzőjét (ami egyébként a reggeli rituálé része), és próbálok elcsendesedni. De a mérgező gondolatokat mégsem tudom elhessegetni, úgy futnak körbe-körbe, mint valami mókus a keréken. "Basszus, milyen gusztustalan idő van, és mennyit híztam karácsony óta" - mondom magamban. Aztán lenézek a testemre, de azonnal meg is bánom, mert csak egy hatalmas zsírpacnit látok. Létezni sincs kedvem ilyen vastag combokkal, nemhogy este találkozni valakivel.
Ezen a ponton már éppen kezd beszippantani az önutálat örvénye, de a végzetes pillanat előtt rám tör egy ismerős érzés. Megmenekültem! Hiszen nincs itt a világ vége, csak megint bal lábbal keltem.
Rengetegen vannak, akik hozzám hasonlóan félnek a rossz napoktól. Félnek attól az érzéstől, hogy bármilyen különösebb ok nélkül kedvetlenek, levertek legyenek. Ebben talán szerepet játszanak azok a viselkedési minták, amiket belénk nevelnek, és azok is, amelyeket mi magunk alakítunk ki.
Régebben én sem tudtam mit kezdeni ezzel. Ha mélabúsan indult a reggelem, görcsösen igyekeztem változtatni rajta. Úgy éreztem, mindenáron le kell győznöm ezt a letargikus állapotot. Mosolyt erőltettem az arcomra, és eljátszottam, hogy minden rendben van - de belül őrlődtem.
Egész nap hülye teóriákat gyártottam, és kerestem a megmagyarázhatatlan rosszkedv okát, de a végeredmény egyre nyomasztóbb lett. Idővel aztán rájöttem, hogy ha nem akarom még szarabbul érezni magam - amiatt, mert rossz kedvem van -, akkor ezeket a napokat is el kell fogadnom.
Mindig lesznek olyan napok, amikor csak arra vágyom, hogy a fejemre húzzam a takarót, és elbújjak az emberek elől. Még akkor is, ha egyébként boldog és kiegyensúlyozott időszakom van. Néha igenis jólesik megélni a rossz pillanatokat! Hiszen az életet nem lehet mindig rózsaszín szemüvegen át nézni.
Olykor nálam is becsúszik egy-egy melankolikus délelőtt, de már nem görcsölök azon, hogy hogyan mondjak le egy előre megszervezett programot. A barátaim szerencsére megértik és elfogadják, hogy ilyenkor semmihez nincs kedvem. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne volnék hálás azokért a dolgokért, amik körülvesznek. Igenis értékelem a létezést. Egyszerűen arról van szó, hogy fel merem vállalni a tökéletlenségemet - mert emberből vagyok. Lehet, hogy hülyén hangzik, de én szeretem ezeket a "nem szeretem" napokat. És tudom, hogy nem tartanak örökké.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
