A csodálatos pillanat, amikor nőből anyává váltam

És hogyan pihenhettem volna, amikor tudtam: egy éjszaka, és végre megpillantom azt a kisembert, akivel hosszú hónapok óta együtt dobban a szívünk?

A fizikai fájdalom emléke már kezd kikopni, de az a félelem, amit akkor átéltem, még a mai napig sokszor kísért. Nem volt könnyű utad erre a világra, és talán én még soha életemben nem rettegtem annyira semmitől, mint attól, hogy elveszítelek. Két elviselhetetlen fájás között elvonszoltam magam az ablakig, és mindkét szárnyát kicsaptam, hogy végre levegőhöz jussak. Ráborultam a párkányra, és akkor hirtelen úgy éreztem, elkábítottak. Bemászott az orromba a friss levegő, a virágok és április derekán a tavasz, az élet illata. Mintha megérkeztek volna az angyalok, kísérve az én angyalkám - akkor tudtam, hogy már közel vagy.

A születésed utáni este rosszul lettem a kimerültségtől, így hiába tiltakoztam, elvittek tőlem, hogy pihenhessek. Azt ígérték, mire felébredek, ott leszel mellettem. De amikor felébredtem, te nem voltál sehol! A szívem olyan erővel kalapált, hogy a testem zsibbadni kezdett. Miért nem hoztak vissza hozzám?! Azonnal tudni akartam, jól vagy-e, ezért elindultam érted. Többször meg kellett állnom, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire odaértem, de látni akartalak. Ez az erő hajtott lépésről lépésre, mígnem elértem az ajtóig, aminek a túloldalán voltál...

Torkomban dobogó szívvel nyitottam be, de azonnal megnyugodtam, ahogy megláttalak, és odaléptem az én békésen alvó, rózsaszín plédbe bugyolált kis csomagomhoz. Óvatosan a karomba vettelek, és elindultam. Mielőbb vissza akartam érni a kórterembe, mert még mindig nagyon gyengének éreztem magam. Aggódtam, hogy cserbenhagy a testem, és bajod esik. Aludtál a karomban, én gyengéden szorítottalak magamhoz, közben figyeltem az arcod, a pisze orrocskád, sajnálkoztam a véraláfutásos buksid láttán.

Talán az út közepén járhattunk, amikor egyszer csak felébredtél, és kinyílt a szemed... Elakadt a lélegzetem, és megálltam. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni, szabályosan megbénultam attól az érzéstől, ahogy rám néztél a nagy, bogár szemeiddel. Sem azelőtt, sem azóta soha senki sem nézett rám olyan csodálattal, és őszinte szeretettel, mint te akkor. Belém vésődtél örökre.

Ahogy egymás szemébe néztünk, lenyomatot hagytunk a másikban. Mi egyszer nagyon régen és nagyon messze, választottunk. A lelkünk egymást választotta. Te engem, én téged, és most itt vagy, megérkeztél hozzám. Valójában akkor ismertük fel egymást. Ekkor léptünk mi olyan szívszövetségre, amit csak mi értünk, és ami örökre szól. Így lettem én az anyukád. Ott a ronda, rideg, kórházi folyosó kellős közepén történt meg velem életem legszebb pillanata, ami után méltán hiszek a csodákban: lett egy lányom.

Nyitókép: Shutterstock