"Egyél valamit, Csillagom!"
"Ettem már Mamácska, köszönöm!"
Lassan visszafordul, kezdődik a kedvenc sorozata. Az egyetlen dolog, ami még feldobja a mindennapjait - rajtunk kívül. Mellette ülök, és nézem. Nézem őt, akinek a gyönyörű gyerekkoromat köszönhetem. Emlékszem, soha nem mondott nemet nekünk. Az almás palacsintájának, ami mindig forrón várt minket az asztalon, párja nincsen. Még mindig a számban érzem az ízét.
"Bevettem a gyógyszerem?"
"Igen, Mamika!"
Ráncos kis kezével a távirányítót fogja. A kezével, amivel oly sokáig óvott. A kezével, amivel ápolt, amivel támogatott. Nézem ezt az apró, remegő kezet. Mennyi mindent köszönhetek neki. Elkapom a tekintetem. Érzem, hogy párás lesz a szemem. Elfordulok, nehogy észrevegye. Sírni tudnék, de tudom, hogy nem lehet. Üvölteni akarok, de csak némán letörlöm a lassan végig folyó könnycseppet. Erősnek kell lennem.
"Nem kérsz valamit enni, Csillagom? Egyél!"
"Köszönöm Mamácska, már ettem!"
Reklám. Jaj, de nem szereti a reklámokat. Nagyokat sóhajt, miközben kapcsolgat. Mindenhol csak reklám. Majd felém fordul, és egy rövid időre újra visszatér a fény a szemébe. Eszébe jutott valami. Valami a múltból, valami a gyerekkorunkból.
"Tudod, emlékszem, amikor még kicsik voltatok, és ilyentájt, nyáron sokat vittünk benneteket a Palatinusra fürdeni. Jaj, imádtátok a vizet. Meg a gofrit. Emlékszem, te mindig vaníliásat kértél, és én úgy féltem, hogy valami bajod lesz tőle."
Hogyne emlékeznék. Emlékszem a gofrira, a hullámokra, a naphosszakig tartó pancsolásokra. Ahogyan figyelték az időt, hogy le ne csússzunk az óránkénti hullámokról, amit a nagy medencében tartottak. Ahogyan szaladtak utánunk azon aggódva, nehogy elcsússzunk a nagy rohanásban. Emlékszem. Emlékszem a gyerekkoromra, amit nekik köszönhetek. Soha nem fogom elfelejteni. Hogyan is tehetném?
Félek. Nem állok készen. Nem veszíthetem el. Örökre őrzöm magamban, ahogyan remegő kezével tüsténkedett. Mi voltunk az élete. De elfáradt. 85 évnyi szüntelen gondoskodás. Ezt kaptuk tőle. Rakott krumplit - mert tudta, hogy az a kedvencem -, almás palacsintát, strandolós nyarakat fagyival és persze vaníliás gofrival. És most elérkezett a pillanat, hogy visszaadjuk mindezt.
"Én lassan lefekszem, Csillagom, nem haragszol?"
"Dehogy Mamikám, menjél csak, pihenjél!"
"Biztos nem haragszol? Nem ennél valamit?"
"Biztos! Ettem már, köszönöm. Feküdj le nyugodtan pihenni! Az órát vidd magaddal! Hagyd a fotelt Mamácska, majd én visszateszem a helyére!"
"Köszönöm, Drágám. Jó éjszakát! Ne maradj fent sokáig, hogy ne legyél fáradt!"
"Rendben Mamácska, nemsokára én is megyek! Aludj jól!"
Lassú, óvatos léptekkel halad. Olyan törékeny, pedig egykor olyan erős volt. Az én erős nagymamám. Felveszi a hálóruháját, és beveszi a gyógyszereit, majd hallom, ahogy lefekszik.
Behunyom a szemem. Üvölteni tudnék, mégis némán törölgetem a könnyeimet. Nehéz. Félek, hogy elveszítem. Pedig tudom, hogy nemsokára így lesz. Mi lesz velem nélküle? Gyűlölöm, hogy nem segíthetek. Hogy nem tudom visszaadni mindazt, amit ő adott nekem. Nem tehetek mást, csak hogy itt vagyok mellette. Csendben a helyére pakolok mindent, nehogy felébresszem. A szekrényen ott hevernek a régi képek. Ott állunk a strandon, a ballagásokon és a diplomaosztón. A sor végén ott van még két hely, az esküvői fotóknak.
Próbálok halkan közlekedni. Benézek az ajtón. Egyenletesen szuszogva alszik. Én pedig csak azt kívánom, hogy legyen még alkalmam esténként hallgatni, ahogyan a régmúltról mesél.
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.