Hárman voltunk a kórteremben. A negyvenes üzletasszony, a vidéki postásnő és én. Jó kis kórterem volt. Tiszta, modern és még saját fürdőszobánk is volt.
Mi hárman szinte semmiben sem hasonlítottunk, de volt valami, ami szoros szövetséggé kovácsolt minket: ugyanaz volt a betegségünk, és ugyanaz a műtét várt ránk. Furcsa egy légkör lengi be azt a szobát, ahol 3 idegen ugyanazokat a szenvedéseket élte át. Hirtelen vicces lesz a sok fájdalom. Úgy licitáltunk egymásra görcsökről, ájulásokról, vérről és félrekezelésekről szóló sztorikkal, mint ahogy az egyetemisták versengenek a berúgós történetekkel. És hangosan vihogtunk. Nem gondoltam volna, hogy valaha röhögni fogok azon, ami a legnagyobb álmomat veszélyeztette: hogy anya lehessek. Oké, lehet, hogy a nyugtató is rásegített, amit minden este belénk tömött a nővérke...
Egyetlenegyszer ülte csak meg kínos, szégyenteljes hallgatás a kórházi szobát. Amikor kiderült, hogy Márti - a postásként dolgozó bajtársam - 9 hónapja várt időpontra. Akkor vitték először kórházba, mert olyan rossz állapotba került, hogy hetekig fel sem tudott állni. Hármunk közül nála volt a legelőrehaladottabb a betegség. A főnöke kirúgással fenyegette, mert minden hónapban több napra kiesett a munkából, és többször mentővel kellett a sürgősségire szállítani. De nem műtötték meg. "A várólista..." "Megteltek az időpontok..." "Kapacitáshiány..."
Nem tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna? Én láttam azt a nagy fekete határidőnaplót, ahova a dokink beírogatta a műtéti időpontokat. Azért láttam, mert együtt választottuk ki, hogy nekem mikor lenne a legideálisabb 3 nap kórházazást beiktatni. Pláne úgy, hogy vészesen közelgett a vizsgaidőszak... Egyébként nekem nem is lett volna sürgős, csak hát "jobb ezen túl lenni." Hogy tudtam volna ezt elmesélni Mártinak? Hogy igenis vannak szabad időpontok - csak azokat fenntartják az "értékes", fizető betegeknek...
Hálapénz - addig voltak elveim, amíg apám meg nem betegedett
Miután mindhárman túlestünk a beavatkozáson, újra sokat nevettünk. Ilyenkor egy pisilés is nagy kaland ám! Biztattuk, támogattuk, segítettük egymást. Vagyis főleg ők engem, mert én voltam a legrosszabbul. Valami komplikáció lépett fel nálam - de ezt csak onnan tudtam, hogy két és félszer tovább tartott a műtét, mint ahogy tervezték. Meg utólag a zárójelentésből az derült ki, hogy volt némi izgalom a műtőben. De hozzám nem jött be a doki, hogy személyesen tájékoztasson. Csak a negyvenes üzletasszonyhoz. Ő többet fizetett.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
