Hálapénz - addig voltak elveim, amíg apám meg nem betegedett

Persze hősiesen fogadkoztam, hogy én ugyan biztosan soha nem tennék ilyet. És egyébként is kellemetlen, meg ciki, meg én soha nem leszek beteg. Na, ez utóbbival egyelőre még rendben is vagyunk.

Viszont arra nem gondoltam, hogy van egy apám, aki három éve özvegy, szóval az egyetlen közvetlen hozzátartozója én vagyok... Így az még természetes is volt, hogy a műtét reggelén én viszem a kórházba. De az már kevésbé, hogy annyira remegett a kezem, hogy inkább ő vezetett helyettem. Próbáltam keserédesen az éhgyomorra elfogyasztott kávéra fogni. Persze mindketten tudtuk, hogy köze sincs hozzá. Ennyi erővel az ő keze is remeghetett volna, hiszen már hosszú órák óta nem ehetett, és nem is ihatott semmit. Nem panaszkodott, hiszen férfiember - csak némán vezetett.

Amikor beértünk, megcsapott a gyomorforgató kórházszag. Felsétáltunk a harmadikra, hozta a kis táskáját. Már nem beszéltünk, csak próbáltunk higgadtak maradni. Közben pedig csak az zakatolt a fejünkben, hogy 3 nap múlva ugyanígy távozunk-e majd? Vajon tényleg minden rendben lesz? Aztán felgyorsultak az események: betegfelvétel, kérdések hada, miért nincs ez, miért nincs az, ide feküdjön, így tegye, ezt vegye fel.

Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor megértették, hogy miért vagyok annyira kétségbeesve. Mert ha apám özvegy, akkor én meg félárva vagyok. Csak ketten maradtunk egymásnak. Ezután már nem is próbáltak kitessékelni a szobából. Ebben a helyzetben nem tudtak érdekelni a szabályok, de még az elveim sem. Önálló életre kelt a testem. Megkerestem az orvost, és úgy nyomtam a zsebébe a borítékot, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem érdekelt, hogy a folyosón állunk, át sem futott az agyamon, hogy ki láthatja.

Ha visszajátszom a jelenetet, akkor látom a szemében a kérdőjeleket. Nem értette a kétségbeesésemet, sem az elszántságot, ahogy a zsebébe gyömöszöltem a borítékot. Engem valamelyest megnyugtat a dolog, pedig ő, mint orvos, így is, úgy is legjobb tudása szerint tenné a dolgát.

Akkor helyesen tettem, hogy pénzt adtam neki?

Ezen kár is filózni. Legalábbis a magam részéről, hiszen egyszerűen csak tettem, amit annak idején anyám is tett ilyen helyzetekben. Ez már nemcsak egy boríték volt, hanem egy nagy koreográfia, egy rendszer szintű mechanizmus része, aminek a megfékezéséhez túlságosan gyenge és tanácstalan voltam.

Közben véget ért a műtét. Minden sikeres volt. Én pedig az órák óta tartó szorongást követően hulla fáradtan hazafelé vettem az irányt. Kiléptem a napsütötte kórházi udvarba, megnéztem a békákat, ahogy gyerekként is tettem. És már csak egyetlen gondolatom maradt:

Nyitókép: iStockphoto