Karácsonyi díszekbe zárt emlékek

A piros ruhás Mikulás éneke

Úgy kapaszkodtam a kopott banános dobozba, mint gyerekkoromban apám kezébe, mikor elindultunk fát venni. Letettem a konyhaasztalra, és beletúrtam. Kiemeltem egy piros ruhás, zenélő Mikulást. Anyám vette nekünk az utolsó karácsonya előtt, valami bóvliárustól, és olyan örömmel adta oda, mintha valami nagyon drága ajándékot varázsolt volna elő a gyűrt nájlon szatyorból. Akkor hideg lélekkel a fa alá tettem, anyám mondta, elem is van benne, meg hátul egy kis gomb. "Indítsd el!" - mondta, és én elindítottam. Nyekergő, fals hangon szólt a Jingle bells. A Mikulás a kezében tartott, égő gyertyaimitációt lóbálta, a fejét tekergette, én pedig akkor azt gondoltam: "Micsoda vacak!"

Aztán anyám elment, és jött a következő karácsony. Elővettem akkor is a díszeket rejtő dobozt, és megtaláltam benne az utolsó ajándékát. Bekapcsoltam - az elem még nem merült le -, felcsendült recsegve a Jingle bells. Lehunytam a szemem, anyám megint ott ült a terített asztalnál, és csillogott a szeme - hogy a megivott bortól, vagy tán, mert tudta már: jövőre nem lesz itt. Láttam az erekkel szőtt kezét, ahogy kivette a szatyorból a Mikulást. "Ne haragudj anya, hogy akkor nem tudtam örülni neki..."

Aztán minden karácsonykor helye volt a fa alatt: a filcruhás Mikulás nélkül nincs ünnep. Minden évben bevittem a papához, együtt hallgattuk az egyre öregebb hangszóróból a zenét, és emlékeztünk. Felidéztük az anyám sütötte bejglit, a halászlét - "Anyád jól főzte."

Kinyitottam a szemem, az első karácsonyon nélküle, és úgy éreztem, hogy ennél fontosabb ajándékot nem adhatott volna nekem. És most is ott áll már a polcon, mert ott a helye, míg a fa nem áll, de a Mikulás lelke meghalt apámmal együtt. Azóta hiába cserélem az elemet benne, már nem szól a dal. Azt hiszem, apám elvitte magával azt a zenét, amit anyám hagyott nekünk benne.

Az ezüst festékkel lefújt hópehely

Aztán kivettem a második legfontosabb díszt, a nagyanyám karácsonyfáján csodált műanyag, ezüst festékkel lefújt hópelyhet. Megint lehunytam a szemem, gyerek voltam ismét, láttam a kék-ezüst papírba csomagolt konzum szaloncukrot. Még csokimáz sem volt rajta. A tömény édesség emlékét éreztem a nyelvemen, az ujjaimon pedig a műfenyő puha tüskéit, az orromba kúszott a fenyőillatú légfrissítő illata, amin a cérnán lógó üreges csoki díszek összekoccantak. Ebéd után könyörögtem, hogy csak egyet hadd egyek meg!

Harminc éve őrizzük a csúcsdíszt, anyám azt tette a fa tetejére minden évben karácsonykor. Nekem még nincs bátorságom... Csak odateszem a fa alá, a tányérba tett kókuszos, karamellás, zselés, mifenés szaloncukrok mellé. De hiányzik az a máztalan, émelyítően édes cukor. Vagy a nagyanyám, vagy anyám... nem is tudom...

A papa kisfenyője

A harmadik fontossá vált dísze a karácsonynak a papa kisfenyője, amit minden évben odaraktam a kisasztalra mellé, hogy érezze, itt az ünnep. Nem tudom, az utolsó éveiben számított-e valamit, de ez lesz a harmadik karácsonyunk nélküle. És elmondani nem tudom, hogy hiányzik, hogy a szájába rakhassam az első kanál halászlét, és a kezébe adjam a borospoharat: "Lassan igyad, mert megárt, tudod, a gyógyszerre nem lenne szabad." És ő bólogat. A borral végezve csuklik egyet.

A karácsony vajon lesz-e olyan már nélküle? "Mikor lesz kész?" "Papa, nemsokára lesz vacsora." "A misét hagyjad!" - és hagyom a tévét, nem kapcsolom ki. Csak a szemem nyitom ki, és ő sincs már itt, csak a kis cserepes, műanyag fa, arany díszekkel.

Egymás mellé teszem őket, a Mikulást, a kályhaezüst színű hópelyhet, a kisfenyőt, emlékezem rájuk, és sírok is. Mert az egész évben tartó rohanás után megállok egy percre, és csak remélem, hogy ha nem is láthatóan, de itt fognak állni mellettünk, és látják majd a két kis embert, az egyiknek ez lesz az első, a másiknak a második karácsonya. Akikben ott vannak ők, a nagyanyám, az anyám, az apám, ott hordják magukban őket, és így van rendben a világ, és két hét múlva karácsony...

Nyitókép: Shuttesrtock