Amikor időre jön a halál...

Az élet véges. Ezzel még a legapróbb teremtmények is tisztában vannak. Pontosan tudjuk, hogy meghatározott számú másodperc áll rendelkezésünkre - csak épp nem tudjuk, hogy mennyi is az.

Ezek a pillanatok, amik bár sokszor végtelennek tűnnek, egyszer csak elfogynak. Legtöbbször pedig fogalmunk sincs róla - és úgy igazán ügyet sem vetünk rá -, mikor lesz az utolsó hétvégénk. Vagy, hogy mikor látunk utoljára mosatlan edényeket a mosogatóban. Hogy mikor veszekedünk, vagy éppen mondunk kedves szavakat szeretteinknek utoljára.

De mi van akkor, ha előre egyeztetett időpontod van a halállal?

Nem tudom, melyik a rosszabb: egy autóbalesetben hirtelen és váratlanul elhunyni, vagy várni a - nagyjából - előre megbeszélt időpontra. Valahol mindkettőnek megvan a maga mélysége, és mindkét helyzet épp elég okot ad arra, hogy szenvedhess. Mégis jelenleg úgy érzem, sokkal fájdalmasabb előre tudni azt, hogy valakit nemsokára elveszítesz.

Forrás: Shutterstock

Pedig milyen nevetséges, nem? Pontosan tudod, hogy előbb-utóbb az a szeretted, aki ma még melletted van, egyszer végleg "elhagy". Mégis ügyet sem vetsz a lehetőségre, csak éled a mindennapjaidat. Aztán amikor - mondjuk egy orvosi rendelőben - tudatosul benned, hogy bizony az ő élete nemsokára véget ér, akkor hirtelen felgyorsulnak az események a fejedben.

Ilyenkor súlyosabbak az emlékek. A veszekedések, a félreértések, vagy amikor egyszerűen csak kirohantál a világból, mert eleged lett. Hogy miből? Most már nem számít. Hisz' ebben a helyzetben valahogy megszépülnek ezek a pillanatok. Pont annyira, amennyire elcsúfulnak a boldog percek. Amikor meghallgatott, vagy te hallgattad meg. Amikor mindketten csak mosolyogva hallgattatok. Vagy csak úgy voltatok. Boldogok.

Pont ugyanazt a rettegést érzed, amikor ezekre gondolsz, mint a kábítószerfüggő, aki látja, hogy fogytán van a készlete. Az elmúlást. Hiszen mindeddig teljesen nyilvánvaló volt, hogy bármikor ott van neked. Nem volt igazán súlya annak, hogy valaki segít, ha bajban vagy, és feltétel nélkül ott van melletted. Mert mindeddig nem láttad a végét.

Forrás: Shutterstock

De eljön a pillanat, amikor a Halál becsenget. Nem hirtelen, nem durván vagy akaratosan. Csak éppen úgy finoman, úriember módjára jelzi, hogy azt az embert, aki mindeddig olyan fontos volt számodra, hamarosan elveszi tőled. Szóval, kezdj el várakozni! Pontos időt nem mond, de körülbelül behatárolja, mikor van a rendelési ideje. Amin előbb vagy utóbb megjelenni kötelező.

Neked pedig onnantól kezdve egyre csak azon jár majd az agyad, hogy mikor kíséred őt utolsó sétájára. Hogy egyáltalán ott lehetsz-e mellette, amikor besétál a Halál rendelőjébe.

Nem tudom, létezik-e erre a helyzetre gyógyír vagy megoldás. Nem tudom, hogy egyáltalán szükséges-e. Vagy valójában ez is része emberi mivoltunknak? Azt sem tudom, hogy jó-e az élet végessége.

E pillanatban csak néhány dolgot tudok biztosan: Ha tehetném, semmit nem csinálnék másképp. De minden egyes pillanatot - legyen az jó vagy rossz - még egyszer, sokkal jobban megszemlélve átélnék. Ha tehetném, adnék neked egy kamerát, amivel mindig láthatnád, hol tartok éppen az életemben, függetlenül attól, hogy te vagy én hol vagyunk. És ha tehetném, foggal-körömmel harcolnék azért, hogy ha eljön majd a pillanat, legyen neked könnyű a föld.

Szeretlek, Mama.

SHE

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek