Ne legyél tucatáru!

A párkeresés kicsit olyan, mintha egy boltban válogatnánk az árucikkek között. Miközben minket is hozzáértő szemek mustrálnak...

Hiszen, ha két ember vásárolni indul, nem ugyanazokat a termékeket rakja a kosarába. Figyelembe veszik a saját igényeiket, majd az ízlésük és a pénztárcájuk tartalma alapján választanak.

Amikor párt keresünk, az is hasonlóan néz ki, csak ilyenkor a "tárcánkban" (ideális esetben) pénz helyett figyelem, törődés, szeretet és ehhez hasonló dolgok lapulnak. És ezzel "fizetünk" a kiszemeltünkért. De emellett magunkat is el kell tudnunk adni. Olyan ez, mint egy régimódi cserekereskedelem. Egy liter tejért egy tucat tojást, egy meleg ölelésért egy szerelmes csók jár. Ha jól választunk, mindkét fél elégedett lesz.

De ahogy egy üzletben sem minden terméknek azonos az ára, úgy nekünk sem mindegy, hogy miként értékeljük fel magunkat. El kell dönteni, hogy mit szeretnénk. Azt, hogy bárki levehessen a polcról, akinek kedve tartja, vagy csak az juthasson hozzánk, aki igazán vágyik ránk.

Forrás: Shutterstock

Mert vannak ugye azok az árucikkek, amik tucatszámra állnak a polcon, aztán a pénztár mellett kis kosárban a leárazott holmik, amik ordítanak azért, hogy vegye már meg őket valaki. És vannak designer termékek, amik egy egész külön kiemelt polcot kaptak, a legvégén pedig a luxuscikkek, amiket nem is kaphatsz meg bárhol. Mert a nagy áruházak pontosan tudják, hogy feleslegesen tárolnák őket, nem kellenek bárkinek vagy mindenkinek.

Pontosan így működünk mi, emberek is. Ami alapvetően nem lenne probléma. A gáz az, hogy míg nálunk a leértékelt áruk száma egyre nő, addig luxuscikk már szinte senki nem akar lenni.

Hiszen mit jelent?

Foggal-körömmel küzdünk azért, hogy "megvásároljanak". Olcsón adjuk magunkat. Egy kis szeretetért, elismerésért, megbecsülésért már kaphatók vagyunk. Összedobunk egy légből kapott személyes márkát a neten, miközben azt sem tudjuk, mit közvetítünk valójában. Csak posztolunk, mutogatunk, és az arcába toljuk akár az ezredik embernek is ugyanazt a sablonos kommunikációt. Mint egy rossz piac, ahol végigmész, és minden egyes pultnál ugyanaz a kínai, vacak felhúzhatós óra integet vissza rád. Sablon pózok, sablon idézetekkel, kétszavas beszélgetések és egynyári slágerek.

Forrás: Shutterstock

Közben pedig mit szeretnénk közvetíteni?

Azt, hogy mi különlegesek vagyunk. De úgy vagyunk azok, hogy közben habzó szájjal várjuk azt, hogy mindenki minket akarjon, MINDENKI. Pedig el kellene dönteni, hogy tömegcikk akarsz-e lenni vagy limitált kiadás, amit nem kaparinthat meg bárki! Végeredményben pedig mit érünk el? Hogy a nagy színkavalkád - amit innen-onnan összelopva magunkra öntöttünk - szürke lesz. És a kutyának sem kellünk. Aztán beraknak a leértékelt áruk polcára és közben mi tovább ringatózunk abban a hitben, hogy hollywoodi sztárok vagyunk.

Pedig tudod, hogy valójában egy luxuscikknek miért van borsos ára? Mert a tulajdonosa pontosan tudja, hogy aki tényleg meg akarja venni, annak majd nem számít az, hogy mennyibe kerül. Nem zavarja, hogy nem akarja majd minden harmadik járókelő. Tisztában van vele, hogy milyen értékes, és meg meri kérni az árát.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?