És a gyerek egyszer csak felnő...

Ősz van újra, itt toporog a küszöbön. És van, akinek ez nem csak annyit jelent, hogy meg kell vásárolnia a tanszereket. Mert sok szülőnek ez az elengedés időszaka.

Nagyra nőtt gyerekük másik városban kezdi az egyetemet, főiskolát. Vagy csak a nyár múltával egyszerűen úgy dönt, szeptembertől máshol éli tovább az életét.

Az a háromkilónegyvenöt, akit tizen-huszon évvel ezelőtt világra hoztunk, akinek segítettük az első lépéseit, kilép a nagybetűs életbe...

Új életet kezd a kicsikénk, akinek apró szájával együtt formáltuk az első szavakat, akinek törékeny vállacskáját néztük a hátsó sorból, mikor beballagott az óvoda vagy az első osztály ajtaján.

Fájdalmas boldogság ez mindkét részről. Ha a már felnőtt gyerek kirepül a fészekből, látszólag öröm, hiszen a szülő feladata véget ért. Még egyszer segít a gyerek szárnyain elrendezni a tollakat, esetleg hozzájárul a gyerek saját fészkének kibérléséhez vagy tulajdonlásához, de a hétköznapokban már nem állhat majd ott mellette. Főleg, ha távol a szülőhelytől kezdi el a valós, igazi életét.

Forrás: iStockphoto/Antonioguillem

A szülő nem lesz vele ott, amikor hazatántorog az iskolából, munkából, és lázasan eldől az ágyon. Nem futhat helyette lázcsillapítóért a patikába, nem főzhet neki teát. És nem didereg vele a hűtőfürdő alatt a zuhanykabinban, átölelve reszkető gyerekét. Nem várja már meleg vacsorával, nem veszi át az ügyei intézésének egy részét. Nem ül autóba, hogy hazavigye, ha a gyerek telefonál, hogy esik az eső, az ernyő pedig otthon, a fogason lóg. Nem terem majd magától étel a hűtőben, nem mosódik ki a szennyes, és nem vándorol kivasalva a szekrénybe.

Mosolygunk, mégis fáj ez mindkettőnek. Ahogy minden elválásnál, annak fáj jobban, aki marad.

A gyerekben nagyobb a kezdeti lelkesedés, mint a szülőben. Hiszen egy nagy kalandnak látja, és jól is van ez így. A kalandvágy segít belevágni az ismeretlenbe. Aztán bedarálják a hétköznapok, és sokszor úgy, hogy senki ne lássa vagy hallja, felsóhajt: anya... Talán átértékeli mindazt, ami születése óta olyan egyértelműnek tűnt, a gondoskodást, a törődést.

Az anya pedig, napi teendői mellett  - a bizalma ellenére - lélekben a kezét tördeli. Hiszen nem kétséges, jó munkát végzett: érzi, tudja. Mégis nyúl a telefon után, de egyből visszahúzza kezét.

S ha a gyerek a szándéka ellenére mégsem tud leszakadni? Ha ő az, aki képtelen függetlenedni a külön otthon ellenére? Vele mit lehet kezdeni? Hogy építsd le finoman, hogy bántódás ne legyen, de mégis tudja, számíthat rád? Mi a jó módszer? Lelketlennek tűnve tolni ki a meleget adó fészekből? Meg lehet találni a megfelelő nyelvezetet ahhoz, hogy ezt korrektül le tudjuk kommunikálni? 

Forrás: Getty Images

Ilyenkor ismét szülő lesz az anyából, aki kellő határozottsággal kezébe veszi a dolgokat, és már a távolból folytatja a nevelést. Mert bizony, az önállóság nem ott kezdődik, hogy a lakcímkártyánkon más cím szerepel. Ott kezdődik, amikor fel tudjuk mérni, mi az, amit akkor is meg tudunk oldani, ha a világból eltűnik mindenki, akire addig számíthattunk.

Szép és nehéz időszaka ez az életnek. Tele könnyekkel, átvirrasztott éjszakákkal, félelmekkel és bizakodással. A hittel, hogy stramm, életképes és a saját lábán megállni képes embereket neveltünk.
Mert egyszer elmegyünk. Ne akkor kelljen szívünk alól kiszakadt magzatunknak megtanulni a betyárosan kemény "Élet" nevű leckét, hanem míg tudunk a hátsó padból súgni. 

Addig pedig itt vagyunk. Szülőként, anyaként, apaként, nagyszülőként.

Távkapcsolatban élve diktáljuk a tuti pörkölt receptet, betűzzük a legjobb torokfertőtlenítő nevét, és vigasztaljuk éjnek évadján a telefonban, ha az a "mocsok átverte". A láthatatlan köldökzsinór elvágásra kerül. Mégis van valami, ami soha meg nem szűnően ott vibrál majd a távolság ellenére is. Amíg csak élünk. Vagy még azután is.

SHE

 Nyitókép: iStockphoto

    Ezek is érdekelhetnek