Derekak, farmerok, 80-as évek!

Azok a nyolcvanas évek! Húúú. Most nem jövök a "régen minden jobb" volt dumával. Egyrészt, mert nem volt jobb (legalábbis nekem). Másrészt meg, ha jobb is volt, akkor talán csak azért, mert fiatalabb voltam. Sokkal.

A nyolcvanas évek elején öt éves, a végén tizenöt éves voltam. Vagyis még gyerek. Aki tette a dolgát: óvodába, majd iskolába járt. Vigyázott a testvéreire, rohangált a falu szélén, játszott, olvasott és olvasott és olvasott. Nekem ugyanazt mondták akkor, mint ma a telefonba mélyedő gyerekemnek (én nem mondom):

Lemaradsz a világról, miért nem csinálsz inkább mást? Nem lesznek barátaid.

Forrás: iStockphoto/ajkkafe/Anna Janicka

De nem maradtam le a világról. Jelentsen ez bármit is, hiszen olyan sok dolog nem is történhetett volna velem az alföld közepén, egy faluban. Sőt, barátaim is lettek és vannak most is! Szóval utálom az ilyen dumákat.

Hétfőn még tévét nézni sem lehetett, kötelező volt a családi élet. Mi diafilmet vetítettünk és gyakoroltuk az olvasást. Amikor meg lehetett tévét nézni, akkor az Onedin családot néztük. Aztán meg Sandokánt. És nem történt semmi. Csak úgy lassan csörgedezett az élet.

Minden olyan megfontoltan történt. Amikor már gimnazista voltam azért felpörögtek végre a dolgok! Bár mondjuk, ez is relatív. Mert mihez képest? Itt már volt mozi, színház, múzeum, diszkó. De én még szófogadó, jó kislány maradtam. A nyolcvanas évek erről szóltak nekem.

Aztán most, a hétvégén szembejött velem a múlt: a húsz évvel ezelőtti stílus. Oké, lehet, hogy már a kilencvenes évekbe is átcsúsztam kicsit. Tudom, tudom: a divat ciklikus, meg nincs új a nap alatt, és mindent kitaláltak már egyszer.

Forrás: iStockphoto/misuma/Unknown

Szegedi egyetemista koromban anyukám mustársárga trapéznadrágját hordtam. És az azóta eltelt időben is hordtam már ismételten trapéznacit. Ahogyan a derékig érő farmert is.

Az alföld közepén anno, a korabeli menő cucc a Ritt volt. A budapestiek és környékbeliek az Ecseri úti piacról szerezték be, pult alól. Tudták hová kellett menni, kitől kellett halkan, suttogva kérni.

Ez nálunk, Tószegen nem így volt. De volt egy butik - igazából az egyetlen -, a Rita Butik. És a tulajdonosa Rita (micsoda véletlen), elment farmerért Pestre, és hozott. Szóval mi, falubeliek hozzá jártunk. A butik a falu főutcáján volt, mindenki elment előtte iskolába vagy boltba menet. Telis-tele volt a vágyottabbnál vágyottabb ruhákkal. Persze anyukámék megvették azokat, amiket nagyon szerettem volna, például a ciklámen színű kötött pulcsit, csónak kivágással. Jaj, bocsi. Ma ezt úgy mondják: pink.

Utoljára a Ritánál láttam olyat, ami most a plázában jött velem szembe: derékig érő farmer.

Forrás: iStockphoto/misuma/Unknown

Mert ugye, az elmúlt húsz évben nem eddig ért a farmer. Csak csípőig. Általában úgy, hogy kicsúszott a bugyim felső része - vagy rosszabb esetben a fenekem. Hamar hozzászoktam. Már az a furcsa, ha valamit a derékra kell tenni, mert még a szoknyát is csípőn hordtam.

De aztán észrevettem a divatlapokban, hogy újra itt van a derékig érő farmer. A mostani neve: "mama jeans". Utoljára ilyet gyerekkoromban láttam, és persze hordtam is. Az ilyen nadrág szép, kerek feneket csinált, és gyönyörűen mutatott a vékony, karcsú derékon.

És most újra itt van!

Gondoltam: itt az idő újra hordani. Illetve először inkább csak felpróbálni. Mert hát így, lassan harminc évvel a csípőfazonnal való megismerkedés után, már nem is emlékszem milyen volt fedett derék. Meg hogy hogyan állt. Oké, akkoriban ötven kiló se voltam, most meg azért egy jó tízessel több. Na, nézzük!

Leakasztottam a farmert és felpróbáltam. Minő öröm! A harmincnyolcas gond nélkül feljött rám. De mit látok a tükörben?! A fenekem fél combtól a hátam közepéig tart ebben a gatyában.

Rosszul emlékszem? Hol a szép, kerek fenék és a karcsú derék, amit ez a nadrág csinál? Asszem, valahol a kétezres évek közepén elhagytam...

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek