Egy apa gondjai a fia ágya mellett

Most alszol, békét sugároznak apró vonásaid, és bár a kamaszság egy kicsit megnyújtotta az arcod, de nekem pont olyan vagy, mint baba korodban. Ugyanolyan az illatod, és pont ott, azon a furcsa helyen van a forgód. Szeretlek ilyenkor nézni, szeretem a közös csendünk, szeretem, ahogy szuszogsz, és ahogy a kezed keresi a plüss Fülest - amit azért már letagadunk a vagány barátok előtt.

Tudtam, és azóta is tudom, te egy jó gyerek vagy, nem fogsz cserbenhagyni soha senkit. Sosem féltem attól, hogy rossz leszel. Sőt. Mindig, amikor meg akartam neked mutatni, milyen gyönyörű ez a világ, attól rettegtem, hogy egyszer szembesülnöd kell a gonoszságaival is. Most már nem vagy olyan kicsi, és bár a tizenkét év nem éppen aggastyán kor, de már sok mindent kérdezel, amiből kitűnik: érzed, hogy van baj a Földön rengeteg.

Ilyenkor mindig bennem van a kétely, hogy leszek-e elég jó apa ahhoz, hogy mindarra felkészítselek, ami rád vár, vagy elbukom ezt a küldetést, és a kudarcommal tönkreteszem az életed. Vannak csalhatatlan jelek, ami szerint van benned erő. Nem sírtál, amikor csúfoltak, akkor is kitartottál az iskola mellett, amikor a szívem facsarodott bele, amiért oda kell, hogy vigyelek. De hogy óvjalak meg a csalódásoktól, attól, ha majd a te szíved törik össze?

És most, amikor kidugod a lábad a takaró alól, eszembe jut a keresztelőd, amikor azt énekeltem "Csak azt szeretném, hogy jó legyél és boldog." Vajon ez így lehetséges-e még? Talán nincs is ezekre a kérdésekre egzakt tudományos módszer, talán felesleges magam rágni az ágy szélén ülve. Hiszen mindenre megvan a válasz a jövőben, csak ott kell lennem melletted - és bármit rak elénk az élet -, szeretni úgy, ahogy eddig. Vagy követni az apám utasítását, onnan mélyről, a sírból: "Tedd a dolgod fiam, és a Jóisten majd megsegít..."

Nyitókép: Shutterstock