Kölcsönadtam neki a radíromat, ha elvesztette az övét, ő adott a szendvicséből, amikor én otthon hagytam az enyémet. Először vele engedtek el bulizni, aztán együtt szívtuk el titokban az első szál ciginket a ház mögött. És emlékszem: ő ment be a boltba azért az üveg borért, amíg én kint fedeztem, nehogy valamelyikünk szülei pont arra járjanak.
Pelenkás korunk óta mindenki azt mondta, hogy mi össze fogunk házasodni.
Sokáig nem gondoltam a szerelemre. Hiszen tudtam, hogy ő lesz a férjem. Egészen addig ebben a hitben éltem, amíg 15 évesen el nem kezdett mesélni egy lányról, akinek derékig érő, szőke haja van, és mindig kékkel festi ki a szemét. Akkor nem értettem, hogy mit akar tőle, mert hát itt vagyok én. És igaz, hogy csak vállig ér a barna, göndör hajam, meg én csak fekete szempillaspirált használok, de hát ő engem szeret.
Pedig nem, ő nem szeretett. Csak néha. Például akkor, amikor az a szőke két év után otthagyta, és a szobámban átölelt az ötödik pálinka után. Vagy akkor, amikor úgy mutatott be a haverjainak, mint a barátnőjét - mert nem tudta volna elhitetni velük, hogy mi csak barátok vagyunk. Mert ők azt mondták, ilyen nem létezik. Mindenki ezt mondja.
De jó volt, ahogy megpuszilta az arcom...
És hogy én mit gondoltam valójában? Amikor legelőször szerelmes lettem valaki másba, akkor rájöttem, hogy amit iránta érzek, az semmi ehhez képest. Mert ő nem nézett rám úgy sosem. Tőle nem remegett a gyomrom, nem ugrott ki a szívem a helyéről, és nem mondott olyan szépeket, nem mondta, hogy: "Szeretlek." De azért jó volt vele beszélgetni. Nevetni. Sírni mellette. Filmet nézni hajnalig, és egy ágyban aludni úgy, hogy egymáshoz sem értünk. Barátok voltunk.
Aztán a huszadik szülinapomon megcsókolt, én pedig megfogtam a kezét, miközben hazafelé sétáltunk. Nekem furcsa volt. Ő azt mondta, mindig erre várt. Azt hiszem, mindketten hazudtunk.
Felnőttünk, és próbáltuk elhitetni magunkkal, hogy beteljesülhet a nekünk jósolt jövő. Úgy szeretett, mint még soha senki, én pedig őt úgy, ahogy mindig is szerette volna. De képtelen voltam szerelemmel tekinteni rá. Ismertem minden egyes vonását, rezdülését, reakcióját, és imádtam őt, de nem ment... Aztán az egyik este elmondtam neki. Sírt. Sosem láttam ezelőtt könnyeket a szemében.
Végül majdnem belehaltam a hiányába. Túl későn jöttem rá, hogy mit jelentett nekem. Nem ismertem fel időben, hogy a tűz helyett valójában egy sok-sok évvel ezelőtt kitört vulkán volt ez a kapcsolat. És a lassan csordogáló láva több hegyet mozgathatott volna meg, mint bármilyen szikrából született láng.
Nem hívott meg az esküvőjére. Azt hallottam, azért, mert nem tudná elviselni, hogy nem én állok mellette fehér ruhában. De szerintem ez nem igaz. Én úgy gondolom, azért nem, mert úgy gondolta, én nem tudnám elviselni, hogy nem az én ujjamra húzza fel a gyűrűt.
Szerelmesek voltunk, és barátok is. Ez volt, ami mindent elrontott. A szerelmet és a barátságot is egyaránt. Majdnem volt holtomiglan-holtodiglan. Majdnem bebizonyítottuk, hogy a szerelem mindent legyőz. De rosszkor szerettünk. Azt hiszem, minden ezen múlik.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.