Egy majdnem működő fiú-lány barátság

Úgy kezdődött, mint sok más női-férfi barátság: jobban megértettük egymást, mint két "szimpla" ismerős. Akkoriban elveszett voltam, nem voltak barátaim, a kapcsolatom is egy rémálom volt. Neki sok barátja volt, de még ő is kereste a párját. Nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki rám. Mégis jobb barátságot kötöttünk, mint azt valaha is remélni mertem volna. Nálam időközben jöttek-mentek a pasik - ő velük is összebarátkozott. A szüleim imádták, sokszor a hátam mögött általa szerveztek nekem meglepetéseket.

Mondhatni, teljes asszisztenciát kaptam az életemhez. Mivel egy helyen tanultunk és laktunk, minden időnket együtt töltöttük. Nem hangoztak el köztünk szép szavak, és nem töltöttünk együtt szívmelengető estéket - mint ahogy a csajok szoktak. Kemények és őszinték voltunk egymással. Ez volt benne az igazán különleges. Sokszor durván adtuk egymás tudtára, hogy mi a véleményünk a másik viselkedéséről vagy tetteiről. De azt hiszem, mindkettőnknek kellett egy ilyen ember az életébe. Aki kegyetlenül őszinte, mégis, ha szükség van rá, akkor ott a válla, ahol sírni vagy panaszkodni lehet.

Rengeteget fejlődtem, amíg barátok voltunk. Megtanultam bízni valakiben - úgy, ahogyan addig senkiben sem tudtam. Végre önmagam lehettem, már nem szégyelltem magam zsíros hajjal, ha felpróbáltam egy ruhát, amit már régen kihíztam, vagy, ha részegen a vécét ölelgettem, és ő fogta a hajamat. Most már tudom, milyen érzés valaki támaszának lenni a legnehezebb időkben, például egy édesapa elvesztése után. Rájöttem, milyen jó érzés ott lenni valakinek a mindennapjaiban, hogy milyen az, amikor a másik fontosabb, mint te saját magadnak. És mindezt egy barátságban. Egy mérhetetlenül csodálatos és felemelő barátságban.

Aztán ő megismert valakit, és minden megváltozott - szinte egyik napról a másikra. Nem mondhatom, hogy nem számítottam erre a fordulatra, de meglepetésként ért, hogy ilyen hirtelen és ilyen drasztikusan történt. Hónapokba telt, amíg teljesen lemorzsolódott a kapcsolatunk. Egyre kevesebbet találkoztunk, és egyre több lett a kifogás, hogy miért nem ér rá. Sok idő telt el, mire kiderül az igazság: a barátnője féltékeny, és nem akarja, hogy tartsa velem a kapcsolatot.

Fogalmam sincsen, hogyan jutottunk idáig. Talán nekem kellett volna beszélnem a lánnyal, és próbálni megértetni vele, hogy én nem akarom elvenni a pasiját, hanem pont azt szeretném, hogy végre boldog legyen valakivel? Hisz' amíg barátok voltunk, folyton ezért szurkoltam. Vagy talán neki kellett volna még az elején tisztázni azzal a nővel, hogy ha komolyan gondolják egymással, akkor tudnia kell azt, hogy én is szerves része vagyok az életének?

Attól félek, ezt már sosem tudjuk meg. A barátságunk megszakadt, az ő kapcsolatuk él és virul. Illetve ezt bizotsan már nem tudhatom, hiszenmár nem az én dolgom. Én már csak azon munkálkodom, hogy a saját életemet helyrehozzam. És túléljem egy olyan barátság elvesztését, amit sosem kértem a sorstól, de ha már megadta, akkor nem lett volna szabad elvennie tőlem...

Nyitókép: iStockphoto