A lány, aki egyedül fut az esőben

Szoktunk a férjemmel is randizni, de azért az más. Vele már nem izgulok, hogy mi lesz, ha butaságot mondok. Csodálatos egy ilyen kiteljesedett érzelmi biztonságot megélni, de most mégis úgy élvezem ezt a félelemmel vegyült lelkes szívdobogást!

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor azon az esős, szeles reggelen futni indultam.

Jóval korábban felkeltem, hogy legyen időm összekészülni. Nem akartam azzal elrontani az egészet, hogy rohanva, kapkodva "érek oda". Már előző este kikészítettem a ruháimat, de persze azért folyton elbizonytalanodtam, hogy "alkalomhoz illő" lesz-e? Nem lesz-e túl sok vagy túl kevés? Amúgy nyilván ilyenkor azért beüt Murphy meg az ő törvényei: nem száradt meg az egyik darabja a szettemnek - pedig direkt nem utolsó pillanatra hagytam a mosást. Ezért csendben - ahogy csak a csalfa asszonyok tudnak osonni - belopóztam a hálóba, hogy a szekrény aljáról kikapva rögtönözzek valamit.

A tükör előtt még ezerszer ellenőrzöm magam. Nehogy kilógjon, begyűrődjön valamim! Egy ilyen különleges partnerrel nem engedhetek meg magamnak holmi slamposságot! Hiszen én ma nem akárkivel randizom: a tomboló természettel - a csípős széllel és a szúrósan arcomba csapódó, áztató esővel. Milyen rég izgultam ennyire, hogy megfelelek-e valakinek...

Kikeresem a telefonomon a megfelelő aláfestő zenét - mintha csak egy buja légyottot szeretnék még hangulatosabbá tenni. Olyan lassan, esetlenül indul az egész: a teraszon melegítek és nyújtok. Már elkezdődött, de mégsem. Még méregetjük egymást, keressük a közös hangot - mint amikor már megérkezünk egy étterembe, de még nem hozták ki az italokat: pajkos flört helyett kötelező köröket futunk.

Beszűkül az elmém és csak a jelenre figyelek: nincs semmi, csak ő meg én. Iszonyú élesen érzékelem magam: a bokám, a tüdőm, a combom, az enyhe szédülésem, a szívdobogásom. Lüktetek. Érzem, hogy élek, hogy elmentem a végsőkig, és még mindig bírom. Vajon a hétköznapokban mikor vesztem el ennyire a kapcsolatot mindazzal, ami én vagyok? Jól megfigyelem a pillanatot, és próbálok ebből a "ragyogó önmagamságból" valamit átmenteni arra az időre, amikor véget ér ez a varázsos pillanat.

Figyelem őt is: ahogy tombol, ahogy tépi a fák leveleit, és olyan messzire repíti őket, amiről még csak álmodni sem mertek. Nézem a sötét felhők örvénylő gomolygását, a mező hullámzását, az esőcseppek furcsa táncát, és azt érzem, hogy ez a mi titkunk. Ezt senki nem látja rajtam kívül. De engem nem bánt. Minden haragjától és erejétől óv, hogy megmérettettem és elégnek találtattam. Okosabb voltam nála, jól válogattam össze a fegyvertáram: a sapkám, a melegítőm, az esőkabátom.

Még dobog a szívem, mikor hazaérek. Kell pár perc levezetés, ami összeköti a mámoros pillanatokat a valósággal. Még talán van egy kis időm, amíg mindenki felébred. Gyorsan letusolok. Csak most veszem észre, hogy egy-két helyen "belém harapott" a szeretőm: beszökött az eső a ruhám alá, csak az egekben hullámzó adrenalinszintem megviccelte az érzékszerveimet.

Aztán bebújok az ágyba, hogy megöleljem azt a vihart, akivel egy életre megszelídítettük egymást. Mert ő az egyetlen számomra.

Nyitókép: Shutterstock