Nő vagyok, és (most már) imádok vezetni!

Nem érdekelt az autóvezetés, meg úgy a sebesség maga. Még biciklivel sem. És a motoros srácok sem jöttek be. Más kamasz alig várja, hogy végre már 17 legyen, és megszerezze a jogsiját. Engem ezek hidegen hagytak. Igazából ezelőtt még nem vallottam be soha senkinek, de azért nem, mert féltem. Az egész olyan ijesztőnek tűnt. Lábbal és kézzel irányítok egy eszközt, ami mindössze négy képeslapnyi területen érintkezik a földdel. Meg lóerők és sebesség, mozgás és tehetetlenség. Az egész olyan misztikus, varázslatos.

Az volt a félelmem, hogy mi van akkor, ha véletlenül összekeverem a lábaimat, és a fék helyett a gázra lépek. Mondjuk, ez még most is eszembe jut... De már tudom, hogy a sok gyakorlás pont azt segíttette, hogy a mozdulatok automatikussá váltak.

Csak ez a jobb és bal oldal... Ha utazik velem valaki, és azt mondja, itt fordulj jobbra, akkor mindig végig kell futtatnom az agyamon, hogy melyik is a jobb kezem. Jelzem, olyan gyorsan megy, hogy nem is feltűnő, de azért még nem ösztönös. Amúgy van egy egyszerű kapaszkodóm: az órám a bal kezemen van. Csak lenézek a kezemre, és már tudom is! Azonban, ha egyedül vagyok, és tudom, hogy ott ERRE vagy ARRA kell fordulnom, akkor nem kell végiggondolnom, hanem azonnal indexelek ERRE vagy ARRA, és már fordulok is. Ugye, ez is megerősíti a fenti tanulságot: nem gondolkodni kell, hanem csinálni!

A vezetéshez csak a kezdeti félelmem kellett legyőzni. Először 23 évesen próbálkoztam. Ekkor levizsgáztam sikeresen, de annyira bátortalan voltam, hogy inkább hagytam az egészet a fenébe. Aztán két évvel később apukám és a férjem úgy döntött, meglep a friss diplomám mellé egy kis használt autóval. Megbeszéltem magammal, hogy menni fog! Persze, nem ment. Amikor a férjem érzékelte, hogy mennyire félek, inkább befizetett még oktatóhoz gyakorolni, meg vett egy óriási "T" betűt. A betű két évig volt az életem része. Mondogattam is magamnak, hogy nehezen tanulok, de nehezen is felejtek!

Az oktató begyakoroltatott velem fix útvonalakat a boltba, az edzőterembe, a szüleimhez, a munkahelyemre. Már egészen jól mentek, de ötösbe még nem mertem tenni a kocsit. Nekem az ötös volt a száguldásnak az a fokozata, amit csak egy évvel később értem el. De csináltam. Nem vette el a kedvemet a sok "kis" hiba. Nem, nem okoztam balesetet vagy koccanást. De fogalmazhatunk úgy, hogy magam alakítgattam a kocsim karosszériáját. Például annyira koncentráltam a párhuzamos parkolásra, a szomszéd autókra, a padkára, hogy csak a kukát nem vettem észre. Vagy a terelőkorlátot a parkolóházban. Vagy túl szűken vettem be a kanyart a garázsba befelé.

Lassabban haladtam, mint mások. A száguldozós korszakom azután következett, hogy már gond nélkül el tudtam fogadni, hogy az autón nem véletlenül van ötödik sebesség. És használtam is. Ez a korszak nekem ötéves gyakorlás után jelentkezett. Jobb későn, mint soha, ugye? Csinos összeget fizettem ki, mert persze én voltam az a sofőr, akit mindig megállított a rendőr. Úgyhogy inkább befejeztem a száguldozást, mert túl sokba került.

Ééééés, hat évvel később, azután, hogy jogosítva lettem arra, hogy a forgalomban részt vehessek az általam uralt géppel, már ott tartottam, hogy élveztem. Végre! Túlságosan is. A zenehallgatós korszakom következett. Persze jó hangosan. Annyira hangosan, hogy ne halljam saját magam a fejemben. És megint csak oda kanyarodok vissza, hogy nem szabad gondolkodni. Sem az útvonalon, sem az ötödik sebességen, sem a hétköznapi problémákon. Csak csinálni! Beülni és nyomni a gázt, menni, menni, menni.

Nő vagyok, és imádok vezetni - most már.

Nyitókép: Shutterstock