Vadvirág vagyok

Nem akarlak simán szeretni. Villámokkal tarkított mennydörgéssel megyek feléd! Hogy utána beleremegjünk a világba, és a Föld természetes mágneses terével rezonáljunk.

A tudatalattim tudatos teremtménye vagy. De tudom, hogy létezel, mert ma látlak. Látom, ahogy a fülledt testünk összetapad: magadba húzol, és most mélyen függünk egymástól. Halkan és intenzíven lüktetsz bennem. Úgy folysz le a torkomon, mint a gyomorkeserű.

Valódi vagy, egy eredeti egész, és én csak nézem, ahogy nézel. Még ennél is jobban levetkőztetsz. Kettényitod a szívem, babrálsz vele. Szúrós vadvirágokat húzol ki belőle, és vízbe teszed.

Most már ép, meztelen lelkeink együtt táncolják körbe a szobát és keltik életre a pesti hajnalt. Belengik ezt a merev, hűvös teret, és örök szenvedélyszövetséget kötnek. Ma méregdrága pezsgő ízű a reggel, és én másnapos vagyok tőled. Mindenhol fájsz. Kimászom a vázából, mennem kell. És te elengedsz.

Vihar vagyok. Esővíz vagyok. Egy másodperc alatt szív be a szikkadt, kopár talaj. Csírázom, gyökeret verek. Friss, tüske nélküli hajtással a felszínre török. Engeded, hogy szabad legyek. Mert szeretsz - és mert bízol bennem, bízol a szerelmünkben. Nem fonódsz körém, mint egy kígyó, nem kötsz gúzsba, mint a rák fojtogató gondolata. Nem változtatsz meg, nem változol miattam és együtt sem változunk majd. Maradunk a saját életünkre koptatott, csiszolatlan, nyers kövek. Egymás természetes lenyomatai.

Megérkeztem. Itthon vagyok. Vadvirág vagyok.

Nyitókép: iStockphoto