Sikítva menekülnék el, ha meghallom, hogy: “rák”

Azt is mondták, hogy a rák ma Magyarországon minden egyes embert érint. Ha nem betegként, akkor hozzátartozóként. És hát ilyen értelemben én is érintett vagyok. Nem is olyan régen néztem végig, ahogy ez a betegség nemcsak a testet, de a lelket is felemészti. Ahogy megrenget mindent, amiben hittem. Hittünk... Aztán egyesével megkérdőjelezi a célokat, az értékeket és az elveket, amik a mindennapokat addig vezették. Elveszi az értelmet az életből, és egy fojtogató halálsorrá alakítja azt, amit azelőtt úgy hívtak, hogy "otthon", "család".

Hosszú hónapokba telt, amire összeszedtem valamit abból, ami régen én voltam. És nem akartam újra engedni a kiüresítő sötét gondolatoknak - vagy bárminek, ami a rákhoz kapcsolható. Szóval nem éreztem azt, hogy én lennék a megfelelő ember arra, hogy szívvel-lélekkel támogassak egy olyan projektet, ami aktfotók segítségével akarja megmutatni, hogy van élet, van szépség egy daganatos megbetegedés után. És ami még fontosabb: közben is.

Ekkor a hatalmas és nehéz vasfüggönyön keresztül - amivel a lelkemet próbáltam védeni -, beszivárgott egy gondolat: még ha meg is vannak számlálva a napjaink, azok akkor is a MI napjaink. És ezeken a napokon lehet örülni, szeretni, vagy akár ragyogni. Ezt akkor is sokan mondták - hospice-os nővérek, onkopszichológusok és kezelőorvosok -, de nem igazán értettem. Nem igazán értettük. Csak szavak voltak, tartalom nélkül. Ez a kiállítás pedig érthető, érezhető tartalom volt, csak épp szavak nélkül.

Bánhalmi Norbi - a fotós, aki az egész projektet megálmodta - azt mesélte, hogy azért adta az "Ébredés - az Új kezdet!" címet a kiállításnak, mert ezt mindenki kicsit magára vonatkoztatva értelmezheti. Nekem még csak nagyon kis rést ütött lelkem védőpajzsán az, amit láttam. De ami beszivárgott rajta, az lehet akár egy ébredés, egy új kezdet első jele. Legalábbis jól jönne nekem egy új kezdet... Azt hiszem.

Nyitókép: iStockphoto