Ha a pasim a munkáltatóm, a szakszervezet se véd meg

Ehhez képest jól megviccelt az élet: én nem hazaviszem a melót, hanem otthon dolgozom, ráadásul azzal, akivel együtt élek. Hétfőtől péntekig, 8-tól 4-ig. Itt most biztos hangosan felsikítanak a hasonló cipőben járók, hiszen az otthoni munka sem egyedül, sem párban nem hétköznap 8 és 16 óra között szokott zajlani.

Persze, nem vagyok bolond, én sem így terveztem. Gyes után szépen elmentem dolgozni, de a párom gyorsan felismerte, hogy azt a munkát, amit másnak végzek, végezhetném neki is. És miért tolnám más szekerét, ha a közöset is lehetne? Ki mondott volna erre nemet? Álommelónak tűnt otthonról dolgozni úgy, hogy a gyermekem apja a főnököm. Gondoltam, ő majd biztosan megérti, ha beteg a gyerek, vagy éppen vásárolni kell mennem munkaidőben. De aztán gyorsan jött a kiábrándulás.

Először is, olyan tulajdonságait fedeztem fel, amiket addig nem ismertem. Gondolom, ez fordítva is igaz. Az addig kedves, szerelmes férjből utasításokat osztogató főnök lett, a tündibündi feleségből pedig hibát hibára halmozó alkalmazott. Az alá- és fölérendelt viszony, ami egy munkakapcsolatban természetes, az egy párkapcsolatban nem éppen egészséges.

Lassan és észrevétlenül jutottunk el odáig, hogy már nemcsak munkaidőben (ami nincs), hanem bármikor megengedtük magunknak a főnök-alkalmazott viszonyt. Utasításokat adott: "Diktáld be a gázórát!", "Vegyél mosószert!" Néha odabiggyesztett az utasítások elé "légy szívest", vagy "kérleket". Én pedig már bármiért képes voltam tiltakozni - jó alkalmazotthoz híven.

7-8 évet éltünk így - egy örökkévalóságnak tűnt. Közben pedig a romantika a nagyon távoli messzeségbe távozott. De nem adtam fel. Keményen dolgoztam a kapcsolaton és magamon is, hogy működjön - és megérte. Igyekeztem kihívásnak tekinteni a helyzetet - mert tudtam: közös a célunk.

Első lépésként igyekeztem kiharcolni a munkaidőt. Felállítottuk a szabályokat, és apró lépésenként elkezdtem az önmegvalósításhoz vezető utamat keresni. Én szerencsés vagyok, mert úgy látszik, hogy sikerült megtalálni azt a közeget, amiben jól érzem magam - így nem kellett letérni a közös útról. Ennek eléréséhez küzdelmes hosszú évek kellettek, amire egy percig sem buzdítanék senkit!

De ha van olyan, aki már nyakig benne van, őt csak biztatni tudom: ne adja fel! A közös munka rengeteg buktatóval jár, de tapasztalatból mondom: nem csak rombolni tud, hanem összekovácsolni, sőt, inspirálni is új kihívásokra!

Nyitókép: iStockphoto