Nem először jártam a városban, és veszettül untam már a hotelek személytelen "varázsát". Jó lett volna végre együtt lélegezni a helyiekkel. Phillel egy közös ismerős révén akadtunk össze. Éppen árulja az ingatlant, de még nem találta meg azt a vevőt, akire szívesen rábízná imádott otthonát. Meg amúgy is, ő amolyan jótét lélek, és lelkesen ajánlotta fel, hogy ellakhatok a lakásban egy jelképes összeg fejében - viszont akkor cserébe időnként megmutathatja az érdeklődőknek, amíg ott lakok. Nem tűnt túl nagy áldozatnak.
És nem is volt az. Phil megérkezett, de nem volt egyedül. Gondoltam biztosan már vele van a vevő jelölt. Lendületesen tipegtem is volna elfelé, amikor még gyorsan bemutatott minket egymásnak: "Ő itt a férjem." Hogy micsoda, ki kinek a mije? Biztos csak félrehallottam. De mire visszakérdezhettem volna az ázsiai srác már nyújtotta is a kezét. Nyilván nem jegyeztem meg a nevét, annyira zavarban voltam, hogy rögtön rákvörös lettem, és csak bután mosolyogtam.
Voltaképpen azt sem tudom, hogy hagytam el a lépcsőházat. Csak azt, hogy úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna. Van egy kép, amilyennek látod magad: elfogadó, nyitott, laza. Hosszasan építgeted ezt az imidzset, és aztán huss, az egyik pillanatról a másikra összeomlik, mint egy kártyavár. Határozottan azt hittem, hogy én, mint a felvilágosult, tanult, világot látott, más kultúrákat elfogadni képes nő, minden további nélkül a helyén tudja kezelni a másságot. És most bumm, kiderült, hogy mégse annyira...
Legszívesebben rögtön felhívtam volna, hogy elnézést kérjek, de mit mondhattam volna? "Bocsi, hogy annyira nem találkoztam még nyíltan vállalt homoszexualitással, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam?"
Pont olyan hülyén hangzana, minta azt mondanám, hogy "Egy ilyen jóképű pasiról nem is gondoltam volna, hogy meleg." Sőt, még irigykedtem is a "feleségére", amikor az érkezésem estéjén körbevezetett, és megcsillant az ujján a karikagyűrű. Visszagondolva egyetlen furcsaság volt, ami alapján gyanút foghattam volna: elmondta, hogy van egy bárja, de egy szóval sem invitált meg. Pedig többször is megemlítettem, hogy szeretem a beülős helyeket.
Percekig csak bolyongtam az utcán kezemben a telefonommal, és azon vacilláltam, hogy felhívjam-e Philt vagy sem. Egyszerre tudtam volna sírni és nevetni a saját balgaságomon, amikor megszólalt a mobilom. A kijelző szerint a frissen comingoutolt szállásadóm volt. Először arra gondolatom, hogy nem veszem fel. De azért ez már tényleg gyerekes lett volna. Mondjuk az se volt sokkal "felnőttesebb", hogy bár végül felvettem a telefont, de azt hazudtam, hogy épp a postán vagyok, ezért nem tudok beszélni. Közben rájöttem, hogy még Pesten sem sűrűn járok postára, nemhogy New Yorkban - de hiába, sose tudtam jól hazudni.
De amit Phil mondott ekkor, az még ennél is szürreálisabb volt. Álltam a zajos nagyváros közepén, és könnyekig meghatottan hallgattam, hogy az ember, aki akár vérig is sértődhetett volna, elnézést kér. Érted te ezt? Elnézést, amiért kellemetlen helyzetbe hozott. Ő engem, és nem fordítva...
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.