Coming Out Day: Te meg mered fogni a párod kezét az utcán?

Halálfélelmem volt, de tudtam, hogy ebből a beszélgetésből már nem tudok "jól" kijönni. Emlékszem, hogy ehhez hasonló gondolatfoszlányok keringtek a fejemben, amikor teljesen váratlanul előbújtam anyukámnak.

Féltem attól, hogy kitagad, féltem attól, hogy másképp tekint majd rám, féltem a szégyentől és egyenesen rettegtem attól, hogy a számomra legfontosabb ember már nem fog szeretni. Tudjátok mekkora érzelmi teher ez?

Én ezt 10 évig cipeltem. Onnantól kezdve, hogy elkezdtem kamaszodni és megjelent az én életemben is a szexuális és szerelmi vonzódás. Első lépésként, mielőtt elő tudtam bújni a külvilágnak, magamnak kellett előbújnom. Ez volt életem első és legnehezebb coming outja. Amikor önmagammal kellett elfogadtatnom magamat.

Olyan környezetben nőttem fel, ahol minden élethelyzetben ciki volt arról beszélni, hogy valaki meleg. Persze nem direktbe ítélkezve. Csak minden befejezetlen mondat végén elrejtve. Egy-egy hangsúlyban. A legtöbben talán észre se vették...

Általános iskolában folyton kigúnyoltak, ha olyan hobbim volt, amit a társadalom „lányosnak" ítélt meg (mert a melegséggel kötötték össze). A baráti társaságomban is szép számmal mentek a buziviccek, és otthon is mindenki összesúgott, ha a TV-ben egy meleg vagy leszbikus emberről volt szó.

Így szégyenérzetet társítottam ahhoz, aki vagyok. Gyakorlatilag minden élethelyzetben szégyelltem magam 12 éves koromtól kezdve egészen addig, amíg elő nem bújtam. Olyan érzés ez, mintha a világ legnagyobb bűnét követném el, anélkül, hogy bármit is cselekedtem volna.

Ez vezetett el odáig, hogy rendszeresen pánikrohamokkal küzdöttem és magamba fordultam, nem egyszer komolyan megfontolva/fontolgatva az öngyilkosságot.

Aztán elérkeztem arra a pontra, hogy elvonuljak kicsit magammal. Elvonultam kicsit, és megpróbáltam kizárni azokat a gondolatokat és impulzusokat, amiket a társadalom rámerőltetett. Ez persze nem volt ennyire tudatos, leginkább csak el akartam ezeket felejteni. Először gondolatban mondtam ki magamnak, hogy „meleg vagyok."

Nem nagyon tudtam elképzelni, mert sose találkoztam már előbújt meleg vagy leszbikus emberekkel. De amint kimondtam magamban, hogy meleg vagyok, olyan nyugalom és béke hatott át, amit addig még nem éreztem. Megnyugodtam és boldog voltam. Ilyen érzés az, amikor elfogadod önmagad.

Ezután el kellett telnie pár évnek, mire eljutottam odáig, hogy másokkal is megosszam ezt az érzést. Nem bírtam tovább kitérő válaszokat adni arra a kérdésre, hogy „miért nincs még barátnőd?", és elegem volt abból, hogy gyakorlatilag nem beszélhetem meg senkivel egy nagyon fontos részét az életemnek.

Annyira meghatározó pillanatok voltak ezek nekem, hogy el sem tudom már képzelni, hogy rejtőzködve kelljen élnem. Nem tudok nem önmagam lenni, és ez hatalmas szabadságot ad. A kitagadás félelmét felváltotta az elfogadás, a szégyent az önelfogadás és a szeretet.

Szerencsés vagyok, hogy biztonságos környezetben tudtam előbújni, és elfogadtak a barátaim és a családom is. Sokan nincsenek ezzel így, főleg vidéken. Azzal, hogy előbújtam, nem csak megosztottam másokkal az életem egy rendkívül fontos aspektusát, de ezáltal beszélgetést kezdeményeztem az előbújásról, és a témáról. Látom, hogy másokkal is beszélgetnek róla, és eltűnt a tabu jellege. Elindult egy párbeszéd.

Nyitókép: iStockphoto